irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Grendel Lajps - Magyar líra és epika a 20. században (17)

E-mail Nyomtatás

Németh László (1901–1975)
Bár 20. századi irodalmunk legjelentősebb alkotói között tarthatjuk számon, hatása a kortárs magyar irodalomra, több mint negyedszázaddal a halála után, annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta is számos könyv és tanulmány íródott műveiről, elenyésző.

A magát hagyományőrzőnek beállító, konzervatívabb ízlésű olvasók többsége szívesebben vásárolja giccs- és lektűrírók könyveit, mint az ő igényes, műveltséget és intellektuális felkészültséget igénylő regényeit és esszéit, a posztmodern irányzat hívei pedig közömbösen mennek el életműve mellett, melyet az irodalomtörténet immár lezárt fejezetének tekintenek.

Műveinek fogadtatása azonban életében sem volt egyértelmű; művei, főként esszéi és tanulmányai sokszor kerültek szenvedélyes viták kereszttüzébe. Nemcsak tévedései, megszenvedett igazságai is provokációként hatottak a már akkor is végletesen megosztott közvéleményre. Pedig Németh László a 20.század legeredetibb magyar gondolkodói közé tartozott, aki a harmincas és a negyvenes években több esszében és tanulmányban is megpróbálta a magyarság helyét és küldetését újradefiniálni a totalitarizmusoktól, a német és orosz imperializmustól fenyegetett Kárpát-medencében és a gyökeres reformokat minduntalan elodázó Kis-Magyarországon. Béládi Miklós írja ezzel összefüggésben: „Németh László minden idegszálával érzékelte, hogy a kor, amelyben él, válságokkal terhes. A szellemieknél és az európainál is súlyosabbnak, aggasztóbbnak azt a katasztrófahelyzetet tartotta, amibe az ország sodródott a háború és a forradalom után.”(30)

Németh László irodalmi munkássága elválaszthatatlan a tanulmányaiban és esszéiben kifejtett, társadalmi reformot és nemzeti megújulást sürgető gondolataitól, sőt szépírói munkáinak tetemes hányadát is ezeknek a gondolatoknak rendelte alá, didakszissal terhelve meg regényeit és színpadi műveit. Utópista volt és moralista, aki erkölcsi megújulás és a minőség-elv érvényre juttatása nélkül elképzelhetetlennek tartott bármiféle nemzeti megújulást. Éppen erkölcsi és minőségi maximalizmusa az, ami a két világháború közötti magyar szellemi élet első vonalába emelte, de ugyanebből a maximalizmusból származtak súlyos tévedései és egyoldalúságai is. A Nyugat fedezte föl, mégis a konzervatív Napkeletnek volt ezt követően néhány évig a munkatársa. Majd Osvát Ernő halála után a Babits és Móricz Zsigmond szerkesztette Nyugathoz csatlakozott, ám hamarosan összekülönbözött Babitscsal, s ekkor, 1932-ben, Tanú néven egyszemélyes folyóiratot alapított, melynek tizenhét száma jelent meg 1936-os megszűntéig. Ugyanakkor a népi írók folyóiratának, a Válasznak is egyik alapító szerkesztője 1934-ben.

A Nyugattal való szakítása annál is inkább érthető, mivel Németh László elutasította a nyugatosok egyéniségkultuszát, és az irodalomban a faji jelleget kereste, részben Szabó Dezső nézeteinek hatása alatt.  Az ő „fajiság” fogalmának azonban semmi köze a nácik fajelméletéhez, hanem az a nemzet fogalmának szinonimája, fajon a „lélek közösségét” értve. Erkölcsi értelmezésű nacionalizmusát azonban így is éles kritika érte, s nemcsak baloldalról, hanem polgári liberális irányból is. Nem alaptalanul. Hogy a faji alapra helyezkedő irodalomértelmezés milyen torzulásokhoz és súlyos értékzavarokhoz vezethet, arra nézve hírhedt pamfletje, a Kisebbségben (1939) a legkirívóbb példa. Ebben Németh László a magyar irodalom olyan nagyságait ebrudalja ki „híg-magyarságuk” miatt a „mély-magyar” pantheonból, mint Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Jókai. De kijut rosszallásából Vörösmartynak és Aranynak is. A pamflet hatalmas felzúdulást keltett. Pajzzsal és dárdával c. vitairatában Babits Mihály „őrült kertész látomásának”(31) nevezi. „A magyarság helyzete soha nem volt bizonytalanabb a világban. Minden értékünkre és önérzetünkre fokozottabban szükség van, hogy helyünket megtartsuk, s ez az író meg akarja velünk tagadtatni szellemi értékünk és önérzetünk nagyobb, büszkébb felét. Elképzelése azzal fenyeget, hogy megingatja előttünk kultúránk európaiságának hitelét, amely eddig magasra emelt a saját szemünkben, sőt a szomszédunkban élő kis népek literátorainak szemében is. Mit jelent ez, mindenki tudhatja, aki nemzetünk kultúráját igazán átélte magában. Leértékelni, ami a magyar szellemben modern és európai, oly devalváció, mely koldussá tesz bennünket.”(32) Igazságtalanok lennénk azonban Németh Lászlóval szemben, ha elhallgatnánk, hogy három évtizeddel később, egy interjúban, maga az író is „sok tekintetben hibás”-nak nevezte nagy port felvert irományát.(33)

Németh László, Illyés Gyula mellett, a népi írók ideológiailag meglehetősen eklektikus mozgalmának legműveltebb alkotója volt, igazságtalanság és súlyos tévedés lenne nemzeti bezárkózást vetni a szemére. Olvasta, becsülte és szemlézte kora világirodalmának (főként a modern regénynek) úttörő műveit, nem zárkózott el a hatásuk elől, miközben a modernségnek a magyar társadalom valóságából sarjadó, összetéveszthetetlenül magyar gyökerű megvalósításán fáradozott. Évtizedekkel később, idős korában is hitet tesz Proust, Joyce, Musil, Kafka, Faulkner művei mellett annak reményében, hogy „A magyar regény is rá fog találni a talpa alatt levő kincsre”.(34) Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a magyarság ráeszmél küldetésére, ha nem a liberális kapitalizmus és nem a bolsevik szocializmus útját követi, hanem egy olyan harmadik utat választ, amely leginkább megfelel nemzeti érdekeinek, hagyományainak, karakterének. Valamiféle „minőségi szocializmusét”, amelyben a kiművelt emberfők, a népi gyökerű értelmiség vezetője is, tanítója is a társadalomnak. Minden gondolatnak és ismeretnek akkor van a nemzet számára haszna, ha az konvertálható erkölcsi tartalommá. Bár a harmincas és a negyvenes évek irodalmi életében ellenkező pólusokon álltak, Németh László is, miként Márai, felfigyelt a szellemi és gazdasági élet eltömegesedésére. A személyiség válságának problémáját azonban nem az egyén kozmikussá növekvő elhagyatottságában ragadta meg, mint József Attila, hanem az eltömegesedés és értéknivellálódás irányából vetette föl. Ez is oka lehetett annak, hogy József Attila nagy költészete kevés megértésre talált nála. Pedig ő is úgy vélte, a forradalomnak nem a társadalomban, hanem előbb az egyénben kell végbemennie. „Minőség-gondolatát [...] valójában az ipari civilizáció, a technika térhódításával szembeszegezett programként kell értékelnünk”– írja Béládi Miklós.(35) A szigetre vonulás és a Kert-Magyarország utópiáját azonban nagyon hamar elsöpörte a történelem, előbb a nácizmus, majd a bolsevizmus „áldásaival” verve meg a nemzetet.
De ha elbukott is (s ez borítékolható volt már keletkezése pillanatában) Németh László idealista üdvtana, a magyar irodalom felől nézve annyi (s nem kevés) haszna mégis volt, hogy Németh az esszének egy olyan szépirodalmi rangú variánsát teremtette meg, amelynek stílusforradalma a későbbi nemzedékek legjobbjainak értekező prózájában is hosszú ideig rezonál.S bár nem tartozik e tanulmány tárgyához, azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Németh László a korszak legélesebb szemű irodalomkritikusainak egyike volt, aki nemcsak Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula, hanem az akkori „botrányhős” Szentkuthy Miklós műveinek értékeire is páratlan beleérzéssel hívta föl a figyelmet.
Utolsó kísérlet.  Németh László műveinek egyik legavatottabb és legalaposabb elemzője, Béládi Miklós esztétikum és vállalkozás feszültségében (és ellentmondásában) véli leghitelesebben megközelíthetőnek és megítélhetőnek az író szépírói munkásságát.(36) Ez a feszültség végigkíséri Németh László regény- és drámaírói munkásságát. Mintha Ady messianizmusa és Babits esztétizmusa vitatkoznának egymással az életmű egyes darabjaiban. Ahogy Adynak a vers csak „cifra szolga”, úgy Németh László számos regényében  is a küldetéses, messianisztikus, ideologikus üzenet előbbrevaló, mint a mű irodalmisága. Az esztétikum inkább csak cifra gúnya a mondanivalón. Németh László első korszakának regényei, egy kivétellel, szolgálatban fogantak, nem a „dal szüli bennük énekesét”, hanem a szándék, a vállalkozás merészsége a fontos bennük. Az irodalomnak ez a pedagógiai, népnevelői felfogása lehetetlenné teszi, hogy az író az általa egyébként nagyra becsült kortárs modernek regénypoétikai kifejezőeszközeivel nyúljon témáihoz. Németh László prózája (két kivételtől eltekintve) nemcsak Proust vagy Joyce, Gide vagy Virginia Woolf, hanem Krúdy, Kosztolányi, sőt a vele csaknem egy időben induló Márai epikájához képest is meglepően konzervatív.

Első jelentősebb regénye, az Emberi színjáték (1928–29-ben írta, de csak 1944-ben jelent meg) a nevelődési regény hagyományát követi; a főszereplő, Boda Zoltán szellemi érlelődését mutatja be a század első évtizedeinek sorsfordító, drámai eseményeinek előterében. Németh itt egy „oroszos”, tisztaságot kereső, magányos lázadó portréját állítja elénk. A túlírt, pepecselően részletező regényt végül is a főhős gondosan és árnyaltan kidolgozott alakja menti meg a széteséstől. Az Emberi színjátéknál jóval összefogottabb és intellektuálisan is érettebb alkotás a Bűn (1936), amelyet krízisregénynek is nevezhetnénk. Az író a budai úri középosztály (dr. Horváth Endre) magánéleti és lelkiismereti válságát egy, vidékről a fővárosba került fiatal parasztember, Kovács Lajos szemszögén keresztül láttatja. A Bűn szinte kínálja az összevetést Márai Válás Budánjával. Társadalmi és lélektani regény mind a kettő, ám míg Márai a középosztály válságát belülről, a középosztály felől ábrázolja, Németh László ugyanezt jóval tágább összefüggésekben és perspektívával teszi. Nemcsak a drámai végkifejlet (Horváth Endre öngyilkossága), hanem a témának tágabb horizontban való kibontása, a fent és a lent szembeállítása az, ami időtállóbbá teszi Németh László regényét Márai kissé elnagyolt, kamarajellegű művénél. Éspedig annak ellenére is, hogy Németh László darabos, olykor nehézkes stílusa aligha veheti föl a versenyt Márai eleganciájával.

Németh László a harmincas évek második felében fogott bele pályája legmerészebb, legnagyobb szabású vállalkozásába, annak a hétkötetes regényciklusnak a megírásába, amelynek az Utolsó kísérlet  címet adta, s amelyből végül is csupán négy kötetet írt meg. Hogy a regényciklus miért kapta ezt a címet, s miért maradt befejezetlen, arra az író, a Hornyik Miklósnak adott interjújában így emlékezik: „A regény címe azt is kifejezi, amire készült. 1937 táján úgy láttam, hogy a magyarságnak nem lesz többé módja jövőjét, ahogyan terveztük, belülről a maga törvényei szerint alakítani; az Utolsó kísérlet ezt a törvényt mutatta volna föl. Ugyanakkor a magyar színek, értékek enciklopédiájának is szántam;  Noé bárkájának, melyet a német özönvíz közeledtére ácsoltam. A regényt azért hagytam abba, mert a történelem helyi szélcsöndje, Móricz Zsigmond hívása (ti. a Kelet Népe szerkesztőségébe – G. L.) módot adott, hogy a veszedelem ellen közvetlenül, kubikus módra harcolhassak.”(37)  Az Utolsó kísérletben Németh László újra visszatér a fejlődésregény hagyományához. A regényciklus központi alakja, Jó Péter, egy református parasztgazda fia, akinek előbb, a ciklus nyitódarabjában (Kocsik szeptemberben,) a továbbtanuláshoz való jogát kell szigorú apjával szemben kiharcolnia ahhoz, hogy tehetségét később népe és eszméi megvalósításának a szolgálatába állíthassa. A főszereplő azonban, amint azt Kulcsár Szabó Ernő is megállapítja, bizonyos fokig „absztraktum”, az író üdvtanának szócsöve, s nem mentes olyan romantikus-idealista személyiségvonásoktól sem, amelyek inkább a 19., mint a 20. századi regény hőseire jellemzők. Éppen Jó Péter alakja mutatja a legpregnánsabban azokat az eltéréseket, amelyek Németh László személyiségfelfogását elválasztják a kortárs modernek személyiségábrázolásától. „A mű emberszemlélete ugyanis nem individuális eredetű: – írja Kulcsár Szabó Ernő. – Jó Péter reprezentatív jellem, exponens individualitás. Olyan tulajdonságjegyek gyűjteménye sűrűsödik ösz-sze alakjában, amelyek megnyilatkozásformái nem a személyiség egyetemes léthelyzetének dimenzióit idézik fel, hanem társadalmi közegben példázzák érték, küldetés és minőségeszme tragikus aláhullását.”(38)
Két remekmű. A Gyász (1935) és az Iszony (1947) Németh Lászlónak az a két regénye, amely őt a 20. század legnagyobb magyar íróinak sorába emeli. Mindkét regény paraszti környezetben játszódik, mégsem parasztregények abban az értelemben, ahogy Móricz Pillangója vagy Veres Péter és Szabó Pál regényei. Ezekben a regényekben Kurátor Zsófi és Kárász Nelli történetét az írónak valóban sikerült személyiségük egyetemes léthelyzetének dimenzióiban megragadnia; más szóval: kiragadni őket vidéki-paraszti partikularitásukból és felmutatni sorsukban azt, ami általános. Kurátor Zsófi is, Kárász Nelli is összetett és ellentmondásos személyiségek, akik mintegy alkatukban hordozzák végzetüket, személyiségük tragikus torzulásait. Mind a ketten különbek, mint azok a szomszédok, rokonok, családta-gok, akik körülveszik őket. Kurátor Zsófi, a Gyász főhőse, férje és gyereke halála után kötelességének érzi (és a falu erkölcse is így kívánja), hogy elfojtsa minden természetes vágyát és ösztönét, mintegy örökre belekövüljön gyászába, vagy másképpen szólva: fiatalon belevénüljön az életbe, célt és értelmet az életének nem látva többé. „A testet próbálja itt leépíteni a lélek, a testit akarja háttérbe szorítani, de ezzel a lélek nem erősödik, legföljebb a személyiség torzul el.”(39)
Ahogy Kurátor Zsófit, úgy az Iszony főhősét, Kárász Nellit is magányra ítéli alkata. Férje, az életvidám, de felszínes Takaró Sanyi nem rossz ember, alkatilag azonban ellenpólusa a szigorú, puritán, az élet minőségét tekintve igényes Nellinek. Nelli képtelen a megalkuvásra, gőgös lesz és különc, végül pedig férje gyilkosa. Mind Kurátor Zsófi, mind Kárász Nelli olyan öntörvényű személyiségek, akik az élet igazságtalanságaiba vagy langyos pragmatizmusába képtelenek belenyugodni, akiknek számára az alkalmazkodás személyiségük elvesztésével lenne egyenlő. így viszont életidegen különcök és szörnyetegek lesznek. Nem véletlen, hogy e regények néhány kritikusát a főszereplő nőalakok a görög sorstragédiák szereplőire emlékeztették. „Görög isten vagy protestáns? Mily közel van egymáshoz a kettő itten. A végzet, a predesztináció istene” – írja a Gyászról Illyés Gyula 1936-ban.(40) De ugyanilyen joggal beszélhetnénk más Németh-regények nőalakjainak mitologikus aurájáról is. Németh László archetípusokat keres és meg is találja őket. Éppen ennek köszönhető, hogy mind a Gyász, mind az Iszony több, mint szokványos társadalmi és lélektani regény, noha közben persze ez is, az is.

Németh László a Gyászban és az Iszonyban kamatoztatja a legmerészebben azokat a regénypoétikai tanulságokat, amelyeket a 20. századi regénytípusokat tanulmányozva szűrt le. A móriczi realista regényt értelmezi át, egy új regénytípust teremtve meg a magyar irodalomban úgy, hogy mindeközben megőrzi a móriczi próza környezetrajzának, típusalkotásának és jellemábrázolásának plaszticitását. Poétikai újításai ezért Déryénél vagy Máraiénál kevésbé tűnnek radikálisnak, hogy Szentkuthy Miklóst ne is említsük. Németh László realista epikája szinte észrevétlenül szívja fel a modernista hatásokat. „...a szociológiát a viselkedéstannal olvasztotta össze, s ennek révén a lélektani ábrázolás új módszerét alkotta meg, mely alkalmasnak bizonyult arra, hogy a főalakok, az aprólékos jellemtani megfigyelések mozaikjaiból életre kelve, örök emberi tulajdonságok hordozóiként álljanak előttünk.”(41)
A Gyász cselekményvezetése is újszerű. Ha Németh László nem szakít is teljesen a lineáris narrációval, a többi korai regényével szemben jelentős mértékben átértelmezi azt. A Gyászban az egyenes vonalú elbeszélést rendre megszakítják a főhős emlékezései. A cselekményvezetés megszakított linearitása következtében a múlt idő ugyanolyan hangsúlyos lesz a regényben, mint a cselekmény jelen ideje, a belső idő és a belső, tudati tér a narrációban egybeolvad a külső idővel és térrel, a külső, szerzői elbeszélés a tudat belső, öntörvényű, a szerzői mindentudást felfüggesztő ábrázolásával. A külső és belső téridő, valamint a nézőpontok váltogatása a Gyász regényvilágát alkalmassá teszi olyan lelki és tudati folyamatok megragadására, amelyek a hagyományos lélekábrázolással megvalósíthatatlanok. A Gyász epikája ennélfogva sűrűbb szövésű és összetettebb, mint (az Iszony kivételével) más Németh-regényeké. Ennek a fogcsikorgató önfegyelemnek köszönhető az is, hogy a regény kompozíciója feszes, előadásmódja célratörően tömör. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi az író, hogy prózája modernizációjának megvannak a realista epika szabta korlátai. Németh László még akkor sem függeszti föl teljesen a realista prózapoétika alapkövetelményeinek érvényességét, amikor a narráció Kurátor Zsófi tudatműködésére összpontosít. Viszont kitágítja a 19. századi realista narratívákat, kiszélesíti, de egyben el is mélyíti azok lélek- és tudatábrázolását. Vagy amint Olasz Sándor írja: „A prousti emlékezéstechnika tanulságai nélkül a Gyászt bizonyosan nem így írja meg Németh László. Ám Proust-nál a belső idő a külsőt teljes mértékben feldolgozza és átformálja. A Gyászról ugyanez aligha mondható el. Mégis a Gyász igen sok mozzanata a proust-i örökség részleges integrálásáról árulkodik.”(42)

Ha a Gyász a prousti örökséget integrálja, az Iszony a tudatregényét. Hiszen, mint azt Kulcsár Szabó Ernő írja: „Az Iszony teljes epikus világa a centrális szerepű főhős tudatműködése során tárul föl.”(43) De, miként a Gyászban, az író az Iszonyban is nagy gondot fordít a külső világ, a környezet, a viselkedés pontos és hiteles ábrázolására, már amennyire azt a tudatregény-forma lehetővé teszi a számára. Az Iszonyban Németh László maximálisan kiaknázza a belső ábrázolásnak a tudatregény adta lehetőségeit: Kárász Nelli nemcsak megidéz és felidéz, nemcsak emlékezik, hanem reflektál, elemez is. „Nelli először az epizód tényeit, eseményeit eleveníti fel, e történést az egyidejű reflexiók követik, s a jelenbeliek zárják – immár konklúzió, következtetés, értékelés alakjában.”(44)

Égető Eszter és Irgalom. Miközben az Iszony országos siker, Németh Lászlót súlyos politikai vádak érik a sajtóban, főként az 1943-as balatonszárszói előadása miatt. A szárszói találkozót a népi írók kiadója, a Magyar Élet és a református egyház ifjúsági szervezete, a Soli Deo Gloria szervezte, egy olyan történelmi pillanatban, 1943. augusztusának végén, amikor úgy látszott, talán sikerül az országot kimenteni a háború örvényéből. A szárszói táborozásra mintegy hatszázan jöttek el, többségében fiatalok, de értelmiségiek is szép számban. A hangadók főként baloldali értelmiségiek voltak, Erdei Ferenc, Veres Péter és mások, telve bizakodással és forradalmi lendülettel. Németh László nem osztotta optimizmusukat, előadásában szorongással és nem alaptalan aggodalommal nézett a közeli jövő eseményei elé. Előadása vihart kavart, „aki nincs velünk, az ellenünk van”, hangoztatták bírálói, nem is sejtve, milyen nagy karriert fut be jelszavuk néhány év múlva, a Rákosi-rendszerben.

Németh László szárszói próféciái, sajnos, beigazolódtak. Borulátó volt, de tisztábban látta a magyarságra váró jövőt, mint kriptokommunista vagy a kommunistákra sandítgató vitapartnerei. Néhány idézet az előadásából: „Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet alatt áll, s ebben az államban az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig busmanok vagy tibetiek.” „Az európai társadalom nem úgy fejlődött, ahogy a múlt század nagy szocialista gondolkodói előre látták.” „Nemcsak az értelmiségiek viszonylagos száma fog rohamosan nőni a többi munkásokéval szemben, de az ipari és mezőgazdasági munka is egyre inkább értelmiségi munkává alakul.”(45) A kommunisták és más messianisztikus baloldaliak szemében nyilvánvalóan eretnek gondolatok voltak ezek. Ráadásul egy bántó, odavetett mondata miatt a háború után még az antiszemitizmus vádjával is szembe kellett néznie az írónak.
Mindezekért a „bűnökért” Németh Lászlónak a Rákosi-korszakban hallgatással kellett vezekelnie, s akárcsak „polgári” írótársait, őt is a műfordítói robot mentette meg a nyomortól. 1957-ben azonban már megkapta a Kossuth-díjat, s ettől kezdve a hatalom is megtűrte, mi több, olykor fel is használta propagandacéljaira. Az 1956-os forradalom leverését követően főként színpadi műveivel aratott sikereket. Két regénye, az Égető Eszter (1956) és az Irgalom (1965) némi visszalépés írói pályáján. Az előbbit az önfeláldozás, lemondás és szeretet, az utóbbit az emberek megértése regényének tartja a kritika. Az is tény, hogy a vidékiességről, a vidéki Magyarország különc figuráiról irodalmunkban egyedülálló tablóképet fest az Égető Eszterben. „Közéleti lustaság, kallódó tehetségek, elvetélt reformok: a képen a vidéki társadalom kóros állapota látszik. De kritikát kaptak a népi mozgalom, sőt magának az írónak az illúziói is” – írja Pomogáts Béla.(46) A regény helyszíne, Csomorkány, a maga habókos figuráival jelkép is. Németh László azonban azt sem téveszti szem elől, hogy Csomorkányban többre hivatott embereket fuserál el a provincializmus. Az Irgalom főhőse, Kertész Ágnes, lehetne Kurátor Zsófihoz és Kárász Nellihez hasonló szent szörnyeteg is, hiszen az emberi kapcsolatok vagy az emberi lét tekintetében éppolyan maximalista, mint a Gyász és az Iszony főszereplője. Ő azonban meg tud küzdeni alkati végzetével, talán orvosi hivatásának köszönhetően. Rá kell jönnie, hogy miként anyja sem megátalkodott némber, úgy apja sem eszményi figura. Az élet, az emberi viszonyok megértéséhez le kell szállnia eszményeinek magaslatáról. De az eszményeket teljesen megtagadni is legalább olyan vétek, mint görcsösen, mindenáron ragszkodni hozzájuk, mivel eszmények nélkül tartalmatlanná válik az élet. Kár, hogy a Gyászhoz és az Iszonyhoz képest az Égető Eszter és az Irgalom nagy vállalkozásának művészi megvalósításában az író kerüli a modern próza kínálta megoldásokat. Mert igaz ugyan, amit Pomogáts Béla az Irgalomról írván mond, hogy: „Németh műve éppúgy »tudatregény«, mint korábban az Iszony, de éppúgy nem pszichologizál, nem valóságellenes konstrukciókat ad.”(47) Ám az Irgalomból (és az Égető Eszterből is) hiányzik az a magas hőfokú drámai koncentráció és a nyelvnek az a sűrű szövése, amelyet az Iszony nyomán (és után) joggal várna az olvasó. Németh László, sajnos, egy kicsit szétbeszéli, túlírja ezt a két regényét.
Németh László halála óta több mint három évtized telt el. Ha óvatosan is, de már föltehető a kérdés, mi az, ami maradandó ebben az impozáns életműben. Úgy tűnik, néhány dráma biztosan, főként a történelmi drámák (Az áruló;  Galilei és még talán egy-kettő). A Gyász és az Iszony is és egy csomó esszé, tanulmány, kritika. Ez sem kevés. De lehet, hogy a küszöbönálló posztmodern utáni korszakban az utókor még ennél is irgalmasabb lesz hozzá.

Jegyzetek

30. Béládi Miklós: Válaszutak. Bp. 1983. 73. o.
31. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok 2. Bp. 1978. 616. o.
32. Uő. 606–607. o.
33. Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal. Újvidék. 1982. 143. o.
34. Hornyik Miklós: I.m. 157. o.
35. I.m. 111. o.
36. I.m. 110. o.
37. I.m. 142. o.
38. Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás – Szöveg – Hatás. Bp. 1987. 156. o.
39. Olasz Sándor: A regény metamorfózisa. Bp. 1997. 78. o.
40. In: Németh László: Gyász. Bp. 1976. 252. o.
41. Béládi Miklós: I.m. 110. o.
42. I.m. 79. o.
43. I.m. 231. o.
44. Kulcsár Szabó Ernő: I.m. 209. o.
45. Szárszó 1943. Főszerk.: Pintér István. Bp. 1983. 214–226. o.
46. Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945–1981. Bp. 1982. 341. o.
47. I.m. 341. o.

You are here: