irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Tóth Elemér versei

E-mail Nyomtatás
Ének nagyapámról
        I
        Nagyapám udvaron ágál,
        tyúkokkal hadakozik.
        Kezében vasvilla villog,
        valahol kutya vonít.
        Csizmáján botlik a napfény,
        lajbija varjú szárnya,
        hófehér inge világít,
        bele a tüzes nyárba.

        Szavában somolygás táncol –
        tűrömolajba lépett.
        „Unokám, eszünk-e máma
        tyúkpecsenye ebédet?”

        Kiscsikó nyargal – én vagyok!
        Huss! A tyúkok szaladnak.
        „Legalább egyet, nagyapó,
        hagyjunk meg azért magnak!”

        Nagyapám udvaron ágál,
        ragyog körötte minden.
        Villáján botlik a napfény,
        úgy áll ott, mint az Isten!

        II
        Szegény öregapám mindig a tisztesség útján járt.
        A fia hasonlóan, és ugyanúgy mi, unokák.
        Ez volt a rend, a házunké, de ez a falué is.
        Az „igen” – igent, a „nem” – nemet jelentett még akkor.

        Dolgoztunk, daloltunk, s olykor kacagtunk vagy búsultunk,
        ahogy az idő hozta, s kívánta az illendőség.
        A becsület volt a legfőbb törvény, mindenek csúcsa.
        Magyarul szólt igazán: Megmaradni, gyermekeim!

        Ma is hallom. Kalapjukat lengetve jönnek hozzám
        emlékek légiói, s a kutyák ugatása zeng
        az elárvult éjszakában, a beteg hold lámpása
        előtt heverő titkok megfejthetetlen körében.

        Az élet fogaskereke csattog. Az ólak felől
        malacvisítás hallik, tyúkok kárálnak, tehén bőg.
        Gyermekkorom szép neszei ezek. Éltetőim a
        végtelen rohanásban, kerítések sorfala közt.

        Az idő fejre állt. Szárnya söpri a nyári havat,
        s legyez a meleg télben, fáradt huriként, ügyesen.
        Pedig mekkora időket értünk meg régen. Havat,
        derékig érőt, melyet csak a lapát győzhetett le.

        „Söpörni, legény, söpörni!” Ugrasztott ki nagyapám
        a meleg dunyha alól, nagy varjúszárny-bajsza alatt
        mosollyal. Örült a télnek. Sorra vette – a tehén
        mikor borjazik, s mikor vet csuda csikót a Csillag.

        Napokkal előtte ő már az istállóban aludt
        minden neszre riadva. Vigyázta a szaporodást!
        Ő még vérbeli gazda volt. A fia nemkülönben.
        Szerette a földet és szép, táncos léptű lovait.

        Csak én fajzottam el. Habár, ha jön a tavasz, a nyár,
        bennem is felzúdulnak az ősi, öröklött nedvek.
        Bódít a földek illata, a méhek zümmögése,
        a pacsirták éneke s a kakukk feleselése.

        És hallom, mindegyre hallom a konda sivalgását,
        a csorda kolompszavát, s látom a kapuban álló
        nagyapát, aki pálinkát tölt a kondásnak éppen.
        Maga is iszik egyet, s torkot köszörül utána:

        „Szolgáljon, testvér, szolgáljon!” Öregapám mindig a
        tisztesség útját járta, és igazat szólt a szája.

        Örökké. Kemény ember volt. Szíjas, inas, káromlós,
        de a szívén virágot nevelt a végtelen jóság.

        Nem haragudott senkire, csupán a határokra
        orrolt, mivel kérdezetlen átugrottak fölötte,
        cseléddé téve őt a sajátjában. Mindenéből
        kiforgatták, elvitték lovát, tehenét... Emlékszem,

        talán akkor sírt először életében a fészer
        homályában, ahová két napra bevette magát.
        Utána keveset beszélt, de ha felbőszítették
        nadrágos idegenek, tátrai felmenőikhez

        utalta őket azonnal, mondván – ott nyüszítsenek.
        Attól fogva csak a „jó embereivel” állt szóba.
        Hirdette: „Nem minden baj jön ártalomra!” A rongya
        elhull majd, de mi, gyökeret nevelők, megmaradunk!

        Engemet is oktatgatott: „Azért van két füled és
        egy szád, hogy sokat hallgass, és keveset beszélj! Ne félj,
        nem dől össze a ház, ha nem lefetyelsz örökösen,
        ha nem vered ki a csend fogát. Ha szólsz, gondolj vele!

        Mindenünket adják-veszik, de jegyezd meg: A nyelvünk
        és a becsületünk – nem eladó! Hiszen magyarként
        felelős vagy minden magyarért! Ezzel, eszerint élj!” –
        Így mondta, s komor arcán fanyar mosollyal nézett rám.

        Aztán az idő lebírta, lefektette a földre,
        csúnya, jéghideg kőre, de szigorú szemét máig
        érzem magamon, ha a gond már-már hátrálni késztet.
        „Gyerek! Mit szólnak majd a népek, ha kushadni látnak?!”

        Hatalmas varjúszárny-bajsza a szája fölött lebeg,
        és int(!) vagy integet(?), merre induljak, vágjak neki
        az életemet megváltó útnak, immár magam is
        végső találkozásra éretten – öregapámmal!

        III
        A konda rendben hazajött.
        Nagyapám a kapuban várta,
        az örömtől remegett álla,
        ahogy állt a süldők között.

        Aztán jöttek a tehenek.
        Kérődző szájjal megszagolták,
        a tőgyüket ődöngve hordták;
        a föld alattuk remegett.

        A sok-sok emlék rám zuhan...
        Mindenki megy, teszi a dolgát.
        A nap az ég alján poroszkál.

        Nagyapám áll a kapuban.
        Így látom őt majd hetven éve:
        pipára gyújt, s fölnéz az égre!


Vers az anyanyelvről

        Magyar csak addig lehetsz,
        amíg nyelvedet őrzöd.
        Ezer év csodája ez,
        akár a saját bőröd.

        Mert az anyanyelv joga
        a legmagasabb törvény.
        Nem nyelheti el soha
        semmilyen gonosz örvény.

        A gondolatra illik,
        minden szava valóság.
        Magas hőfokon izzik,
        süt belőle a jóság.

        A tisztaság, a szellem
        minden szavában ragyog.
        Nem kell tán vezekelnem,
        ha hűségese vagyok.

        A bölcsőben jövőt hajt
        még újabb ezer évre...
        Tartásra hív, gyógyít bajt,
        tanít igazra, szépre.

        Hát ne tagadd meg soha,
        mert ez a gyökér táplál.
        Bizony mondom: ostoba,
        ki idegenül kántál...

        Ember csak addig lehetsz,
        amíg nyelvedet őrzöd.
        Naponta csodát tehetsz,
        ha az lesz az erődöd!


Fecskék

        Fecskék a vén eresz alatt –
        cikázó öröm. Tavasz van.
        Csivitelő ficserehad,
        elegáns fekete frakkban.

        Fekete frakk? Munkaruha.
        Hajnal óta építenek.
        Zeng a tettek szép himnusza –
        cipelik a sárpettyeket.

        Javítják régi-új házuk,
        csinosítják kívül-belül.
        Kacagnak ránk: Ugye látjuk?!,
        s utána dolgába merül

        valahány rokon, családtag,
        mert náluk ez az ősi rend.
        Segíteni, aki lázad,
        és nem enged be idegent

        a sajátjába. Verebek,
        hogy megcsúfolták a fészket...
        Nincs rá bocsánat! Nem lehet
        elfeledni az egészet,

        hiszen még friss, fájó a seb,
        melyet a dúlás okozott...
        Dolgozik a fecskesereg:
        tűnjék minden, ami kopott!

        Ami a hívatlanra vall!
        Csak a fecskerend maradjon,
        és zengjen a szép fecskedal
        hitükben erős ajkakon!

        Fecskék a vén eresz alatt...
        Micsoda példa, emberek!
        A szívünkbe remény szalad;
        mind fecskemódra tegyetek!


Szép emberséggel...
                Duba Gyulának szeretettel

        I
        „A falvak sorsa – népek sorsa!”
        Mondogatod kissé borongva,
        de mégis mély, gyökeres hittel.
        Bánatoddal te nem kilincselsz.

        Szép emberséggel jársz közöttünk,
        szelíd szavakkal óvod lelkünk.
        Okossággal terelsz a jóra;
        minden szépet váltsunk valóra.

        Parasztősökről énekelsz úgy,
        ahogy ma rajtad kívül senki.
        Minden és mindenki a tanúd.

        Minden sorod szeretet lengi
        körül, és zeng, akár a zsoltár,
        mert szüntelen igazat szóltál.

        II
        A bor, a bor,
        magyarok vére.
        Éppen ezért
        szeretnünk kéne.

        Mindenképpen
        módjával mérve,
        reggel, délben
        és estebédre.

        Igazságot
        hordoz magában
        minden cseppje
        e rossz világban.

        Igazságot,
        amelynek híján,
        nem segíthet
        a szívünk kínján

        már semmi se.
        Mert szent imánkat
        nem értik itt.
        Hiába lázadsz!

        Fogjuk hát meg,
        hajtsuk fel, testvér,
        hadd szaladjon
        bennünk a rossz vér.

        S ha följutunk
        majd, föl az égbe,
        azért még bort
        kortyolnunk kéne!

        III
        Minden kis nép legjobb fegyvere –
        szorgalma, hite és a szelleme.
        Magad vagy rá legjobb példa:
        az ember, aki még nevet néha.

        Ember! Igen! Sajátos arccal,
        kihez naponta eljár az angyal.
        Delfinek, struccok mind csodálják,
        a csillagokban keresik mását.

        Emlékek állnak már körötted...
        Dolgos napjaid könyvekbe ölted,
        s a konok múlt mindegyre csak hajt.

        Szülőföldedről énekelj még dalt!
        Messze zengő képekbe álmodd,
        miként tették a bölcs messiások!


Beszéd a jövőért

        Egyre riasztóbb lesz az árvaságunk,
        segítő kezet már hiába várunk.

        Kezet, amelyik magához ölelne,
        mint anyánk tette régen, reggelente.

        Jó szót se szól már senki, senki hozzánk,
        s ha szólnak is, csupán ugatva mondják.

        Acsarkodva, akár a rossz komondor,
        aki nem akar osztozni a koncon.

        Aki a gazda kezét megharapja,
        hiába érez kenyérszagot rajta...

        E csaholó mind hűségedre vágyik,
        követelve, hogy mondj „igent” halálig...

        Add fel apád és anyád örökségét... –
        Szív nélkül ugyan meddig hörögnél még?!

        Árvák vagyunk, árvák a sajátunkban,
        ez csap az égre már minden dalunkban.

        Ez sír, zokog dermedten, hiszen minden
        a Gonoszé – határon túl és innen.

        Mátyusföld és a jó palócok földje,
        annak sok dombja, lapálya és völgye.

        Csallóköz és Bodrogköz rónasága
        rég belefáradt az örömvárásba.

        Velünk együtt, akik még megmaradtunk,
        akiknek még magyarul szól az ajkunk.

        No de meddig? Meddig?! – sikoltja lelkünk.
        Meddig lehet így élnünk és szeretnünk?!

        Rakódik ránk az évek rossz iszapja.
        Kopik a szívünk féktelen haragja,

        mert belefáradt már a vélt reménybe,
        szülőföldünk keserű énekébe,

        mely egyre hangosabb és egyre torzabb.
        Sírók, dühöngők mind együtt borongnak,

        s várnak a régi, szent feltámadásra,
        ahol a lelkünk egymásra találna.

        Sötétségnek ellenszegülve várunk,
        teljesedjék be végre vágyott nászunk.

        Én is köztetek állok a vad szélben,
        fénylő sereg, ma jövénkért beszéltem!
You are here: