irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Öllős Edit versei

E-mail Nyomtatás
Kézifék
                „Fejemben és szívemben elfér Isten.
                A szamár, melyen ülök,
                ezért boldogtalan.” (Weöres Sándor)

        a napnak egy szakában
        mindig valamelyikben
        egyszerűen komolyan gondolom hogy
        nem is öregszem nem is fiatalodom
        egyszerűen vagyok – egyetlen ponton
        nem is stabilan nem is himbálózón
        nem is boldogan nem is boldogtalanul
        nem is nyugodtan nem is nyugtalanul
        egyszerűen komolyan gondolom hogy
        később is tiszta lesz a lélegzetem
        bármerre fordulok
        „...sátor lészen árnyékul nappal
        a hőség ellen s oltalom és rejtek
        szélvész és eső ellen” (1)

        nincs ez így mindig
        magamat sokszor kiábrándítom mégis
        nyugtatgatom hogy tucatlánynak lenni
        nem is volna érdekes sem
        futószalag-hirtelennek lenni hisztisen
        egyszerűbb magamra kapni néha egy-egy
        makrancos hölgy jelmezét és azt hiszem
        egészen élethűen el is játszom a szerepét
        aki tudja hogy benne réges-régen szelíd
        bárány vert tanyát – persze nem félénk és
        feketére melírozza gyapjúját – azt tisztelem
        mert biztos sejti mennyit rágódom én azon
        ki kerül ki agyamban épp győztesen –
         a vasálarcos tündér szolid kiskosztümben
        vagy a hiénahölgy közönséges egyengöncben
        vasárnap délelőttönként acélhitem
        szellemében tákolom össze imáimat egészen
        részletesen és szemlesütve azt is beismerem
        hogy én általában nem is alszom legalábbis
        nem azon az együgyűen elkábított módon mert
        akkor csak rettegnék hogy ha felébrednék nem az lennék
        ki voltam elaludnék holnap megint más lennék(2)
        éjjelenként-hajnalonként inkább majdan
        megírandóimat vázolom vagyis rakosgatom
        elmémben – ha tudom is meg kell érnem hogy
        ez-az belőlük megíródjon – aminek kell az
        belőlük lefaragódjon – mert azt is tudom
        könnyen megeshet hogy lekésem épp a lényeget
        ha gondolataim továbbra is ekkora pánikkal
        felelnek minden kiscsikó fals nyerítésére –
        és pár biztos csapással néhány vasszálas
        függöny a helyéről végleg lekerülhetne
        hiszen igaz lehet hogy a történések mindig
        ugyanazok csak az én tömény masszájú leveleimben
        mindig mások – én mintha tényleg lehorgonyoztam
        volna egyre képlékenyebb főhadiszállásomon ahol
        egyre eszelősebben kreálom-rémálmodom egyre
        átlátszóbb egyre közönségesebb ürügyeimet
        kifogásaimat – pedig tudom jól ától béig sokszor
        végeláthatatlanabb és kátyúsabb az út mint cétől
        ikszig – ha kitartóan lépkedek is egyet jobbra
        kettőt balra vagy fordítva – megkérdezhetném
        inkább magamat végre komolyan is érdeklődve hogy
        minek mindig a mozdulatot kinevezni feltételnek
        minek mindig előkészíteni megtervezettnek minek
        mindig a megjegyzést konkrét számmal összekötni –
        az ilyesmit olyan könnyű elfelejteni – minek mindig
        az egyirányú utcákban fel-alá száguldást mímelni –
        minek mindig a mikroszkópéles nagyítókat kézbe kapni
        és soha el nem hinni hogy épp azok képesek az elméket
        mindig mindenbe belegabalyítani – és tényleg ki lehet
        ekkora próbákat is állni
        ...?!?!?!?!...

(1) Ézs 4, 5
(2) Weöres Sándor két sorának parafrázisa

Kincs ami nincs

        (minél szorosabbra a gyeplőt
        minél szűkebbre a nadrágszíjat
        a kézifék megrántandó erélyesen
        ha úgy kell
        tudom
        ha nem is meggyőzötten)

        talán
        mégsem lenne jó levegőtlen
        iszapos szakadékok alján
        merengeni jótetteken ott
        egy ideig félig sem lenne
        az ember aztán évszázadokig
        tartana elvergődnie
        háromnegyedig aztán megtudná
        másfélig nyújtózkodnia olyan
        soká tartana míg el nem
        felejtődne az addigi összes
        napi fogadalma tehát nem
        éri meg hozzáfognia
        arra sem gondolna már hogy
        a rímeltetésről le is szokhatna
        semmi újat nem kívánna többé
        magába vésni a tudata ha
        a gondolatok szülnének ott is
        továbbiakat kényükre-kedvükre
        ez ezzel akkor is tehetetlen
        lenne de már erőszakkal sem
        próbálná őket összezsugorítani
        úgyis tudja
        minél életképesebbek annál
        nyerészkedőbbek-haszonlesőbbek
        lennének inkább azt kell tudni
        tényleg érdemes a tett
        színhelyén maradni és nem
        kötelező már fancsali képet
        vágni sem dühöngéseket tettetni
        sem dünnyögéseket elmulasztani
        elég néha szomorúságok ligetein
        végigsétálni nem kell már
        erőltetetten-kínosan
        ürügytelenítéseket keresni

        ami naponta hátborzongató az
        akkor is értelem nélkül
        ellentmondó hát csak derülni
        kell azon hogy ma is ugyanúgy
        képesek a szavak újakat szülni
        ha kell rendszerbe szedve ha kell
        bepólyálva bár
        a csecsemőszavak csakis leírva
        életképesek a többi csak
        leplezhetetlen unikum-utánzat
        több balszerencse kíséri őket mint
        mázli de már
        képtelenség alattuk összeroskadni
        ha nem is lehet már egy vadonatúj
        mederbe sodródni meg persze az is
        lehet hogy csakis semlegesen
        parafrazálva érzi magát az ember
        egyre legyőzöttebben megedződöttnek
        azt sem vitatja már hogy lelke
        lépcsői esztelenül vezetnek
        a végtelenbe és egészen hihető hogy
        egy művileg megtermékenyített szó
        főnyereménye legfeljebb
        egy szimpla kimenő

        (a versnek gyakran hosszú a leve
        rövid a lényege pedig csakis az írás
        lehet az ember felfokozott élete)

        nehogy túl későn érkezzen a dicséret
        nehogy túl korán szaladjon el a téboly
        úgysem közösködnék egyikükkel sem
        csak az lenne fontos le ne késsek
        minden járművet mert bizony
        nem mindig jegyzem meg amit tegnap
        nagyképűen szolidaritásnak nevezve
        magamra vállaltam pedig az is baj
        lehet ha néha még mindig azt hiszem
        nem túl nagy a kockázat ha nem a saját
        játszmámat játszom mikor nem is
        kell feszélyezve csodálkoznom hogy
        csak döntetlenre futja és azt
        gondolom fillérekbe kerül minden
        erőfeszítés

        (és ez épp olyan mint a kisujj meg
        a kéz viszonya amiről írtam egyszer
        de hogy mit arra pontosan nem
        emlékszem tehát érdektelen)

        egyébként mindig
        szinte elhatározva csakis reggel
        nyolc után kezdek el lángelmélkedni
        arról mennyire lángeszetlen vagyok
        hát derülök párat és sarokba dobok
        pár meguntan csökönyös elvet és pár
        konokul elmélkedő nézetet vagy
        csak látom mögé költözöm
        ideiglenesen ha azt gondolom
        úgysem tudnék írni másfél órát
        sem oxigénmentesen ilyenkor
        esetleg egy rádió szólalhat meg
        és benne valaki még jobban hadar
        mint én ugrókötelező időszakokban
        csigamódra folydogáló
        patakokba pottyantan

        (Ha egy szó régen kicsírázott a lélekben, de kimondani
        kárörvendő képtelenség lenne, ha arról is szólna, ami
        állítólag kényelmes, bár egy cseppet sem érdekes, akkor is
        megvitatandó lenne, de tudom, az is csak egy újabb
        kényszerképzetes diagnózist szülne.

        Tehát minden törölve.)
You are here: