Körkép a szlovákiai magyar színházakról

Nyomtatás
Jövőre az  Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csárdáskirálynő Komáromban
Az idei felvidéki színházi évad a botrányairól marad emlékezetes (ha lesz, aki majd a történetét megírja – de erről majd később), valamint egy tragikus eseményről, Kaszás Attila haláláról. Kaszás Attila volt talán az egyetlen, aki  a Felvidékről elszármazva, karriert tudott csinálni Magyarországon.

Méghozzá olyat, amelyhez hasonlóval nem sokan dicsekedhettek az anyaországban. Ráadásul Kaszás Attila nem feledkezett meg soha arról, hogy honnan indult, és ha csak tehette, hazalátogatott, játszott Komáromban,  zsűrizett Rimaszombatban és tájházat hozott létre szülőfalujában, Zsigárdon, ahol halála után méltóképpen emlékeztek meg a falu jeles szülöttjéről.

Az évadban, sajnos, nem sok emlékezetes előadás született: Kassán a Tóték jelentett üde kivételt, míg Komáromban Szép Ernő Patikájának a részletei. (Sajnos, Komáromban az Őszi álom c. stúdió-előadást nem volt módomban megnézni, míg Kassán a Makk Károly rendezte Galopp a vérmezőn c. előadást nem láttam.) De nem feledkezhetem meg a Czajlik József rendezte Hogyan ettem kutyát c. monodrámáról, és a SZEVASZ Színház néhány előadásáról sem.
Komáromban harmadik évadját zárta Tóth Tibor igazgató, de azt a lécet, amelyet Kiss Péntek József felállított, nem sikerült megközelítenie. Pedig, amikor a század elején kassai színészek sora költözött át Komáromba, remény mutatkozott arra, hogy kialakul egy működőképes, emlékezetes előadásokat létrehozni tudó társulat. Ez akkor pár előadás erejéig meg is valósult, igaz, ehhez olyan karakteres, önálló látásmóddal rendelkező, ambiciózus rendező szükségeltetett, mint Telihay Péter. Az ő távozása óta, sajnos, pont az hiányzik Komáromból, ami nélkül jól működő színházat lehetetlen létrehozni. Egy-egy sikeres előadás összejöhet ugyan, de ez egy hosszú távú, sikeres szériához kevés. Jött ugyan Verebes István, aki rendezett ugyan néhány figyelemre méltó előadást (II. József, Kanyargó időben, Patika), de nem volt ideje arra, hogy összetartson egy társulatot és kialakítson egy csapategységet. A többi rendező pedig általában jött, megrendezett valamit, és gyorsan távozott. Sokatmondó Bandor Éva (Kisvárdán egy éjszakai beszélgetésen) állítása, hogy ő azért jött el Kassáról, miután elege lett a videórendezésekből, hogy ismét részese legyen egy felejthetetlen csapatmunkának, de rá kellett jönnie egy idő után, hogy ez a csapatszellem nem Komáromban és nem most fog megvalósulni.

Verebes István és Tóth Tibor legnagyobb szívfájdalma, hogy bár Komárom egyetemi város lett, az egyetemisták többsége mégsem lett színházba járó. Hogy ez miért van így, nem ennek az írásnak a tárgya, bár figyelmeztető, hogy milyen szellemi színvonalon állhatnak azok a humán szakos diákok, akiket nem vonz egy helyben működő színház szellemi kisugárzása. Az utóbbi időben ugyan a Selye Egyetemen belül több amatőr társulat is dolgozik, de mintha ezzel ki is merülne azok száma, akik érdeklődnek a színház iránt. Az pedig, hogy egy felnőtt közönség mire vevő, szintén sokkal fogasabb kérdés, s nem egy társulat küszködik ezzel a problémával az ún. határokon túli területeken. Sepsiszentgyörgyön szintén éles konfliktus keletkezett az önkormányzat és a társulat között, hiába halmozza ugyanis a szakmai sikereket a Bocsárdi László által vezetett társulat, amikor ennek szélesebb hazai közönsége nincs. A színházat pedig, ugye, mégiscsak a nézők tartják fenn.

Nálunk ez annál is érthetetlenebb, mivel hogy csupán két profi társulatunk van, ami a lakosság létszámának arányát tekintve rendkívül kevés. Erdélyben például kilenc profi társulat működik (most van alakulóban Aradon is egy magyar társulat, de történtek már kísérletek Bukarestben is egy magyar társulat megalakítására), Vajdaságban három profi csapat elégíti ki a magyarok színházi igényeit, addig a hatszázezres lélekszámmal bíró felvidéki magyarságnak két kőszínházi társulata van, s egy tájoló színház, a SZEVASZ Vándorszínház, amelyik rendkívül mostoha körülmények között dolgozik, s amelyikről a magyarországi szakma egész egyszerűen nem tud. Az Országos Színháztörténeti Intézet által kiadott Színházi évkönyv még említés szintjén sem vesz róla tudomást, de Kisvárdán sem érdeklődnek a Gágyor Péter által vezetett lelkes kis csapat iránt, holott lassan ők az egyetlenek a Felvidéken, akik olyan helyekre is eljutnak, ahová a két kőszínházi társulat nemigen. A Jókai Színház a rendszerváltás óta felhagyott a tájolással, de a kassaiak sincsenek irigylésre méltó helyzetben. A két társulat évek óta az illetékes megyéhez tartozik, amely földrajzi helyzetéből adódóan nem tartja fontosnak az adott színház megyén kívüli szereplésének finanszírozását. Arról is szólhatnánk ezeken a hasábokon, hogy színészeink nincsenek irigylésre méltó helyzetben, de mivel ez az állítás érvényes a szlovákiai magyar kultúra többi szegmensére is, ezt most külön nem taglaljuk.

Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján évek óta rendszeresek az erdélyi és vajdasági színiiskolák vizsgaelőadásai, amelyen az erdélyi és vajdasági színi igazgatók felfigyelhetnek egy-egy tehetségre. Tavaly például hat akkor végzett erdélyi rendező is bemutatkozhatott, akik azóta már rendszeresen dolgoznak egy-egy erdélyi  társulatnál, s többjük munkáját az idén is láthattuk. Erdélyben a rendszerváltás után alig maradt színész, ezért égetően szükség volt a színészképzés megindítására, s mára mintha már túltengés jelentkezne, amely megmutatkozott a vizsgaelőadá-sok minőségében is. A kolozsvári Kabaré előadás, sajnos az nemcsak a diákok, hanem az oktatás színvonalcsökkenéséről is markánsan számot adott. A fesztiválon több ellentétes vélemény is elhangzott. Kovács Levente, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Akadémia docense annak a véleményének adott hangot, hogy az elkövetkező években komoly gondot jelenthet az elhelyezkedés,  Kötő József nyugalmazott színházi szakember szerint viszont a közeljövőben létrejövő tévé- és rádióadások elegendő lehetőséget nyújtanak az elhelyezkedésre. De egyes magyarországi társulatok is szívesen látnak határon túli színészeket, s nemcsak egyes produkciókra, hanem egész évadokra szerződtetik őket. Annak idején így került a Bárka Színházba Komáromból Vincze Emőke, Lucskay Róbert, Ollé Erik, valamint Varga Anikó és Czajlik József is. De ebbe a társulatba szerződött néhány vajdasági színész is. Csányi János igazgató távoztával  ezeknek az embereknek a helyzete megrendült, s mára alig maradtak páran hírmondónak.

Felvidéken továbbra is a pozsonyi színművészeti egyetemen képeznek magyar diákokat, akik tanulmányaik befejezése után többnyire nem térnek vissza egyik magyar társulathoz sem. Komárom ugyan még földrajzilag vonzó lehet számukra, de a távolságilag és anyagilag sem vonzó Kassa jelenlegi szakmai színvonala még a legelszántabbakat is visszakozásra kényszeríti. Akiknek sikerül a szlovák nyelv tökéletes elsajátítása, azok megpróbálnak szlovák társulatnál elhelyezkedni (teljesen mások az anyagi feltételek), s nagyobb a lehetőségük, hogy a tehetségükhöz méltó karriert befussanak (lásd. Tóbiás Szidit, Kanócz Zsuzsát, Kassai Csongort, Bárta Sándort, Jakab Róbertet, Zetyák Györgyöt és folytathatnám a sort), vagy pedig elmennek Magyarországra, ahol még egy harmadosztályú szinkron is jobban fizet, mint nálunk egy színházi státus. Az utóbbi években több felvidéki hallgatója is volt a budapesti Színművészeti Egyetemnek, s többen mára fontos szereplői lettek a magyarországi színházi életnek (Telekes Péter, Lajos András, Száraz Dénes). A tavalyi év pozsonyi végzősei közül Mokány Csabáról azóta sem hallhattunk (egy ideig a kassai A fösvény előadásban szerepelt), viszont nagyon izgalmas pályát futott be Rák Viktória, aki bekerült egy szlovák szappanoperába, s pár hónap alatt az ország legnépszerűbb színésze lett. Rák Viki bár a kassai Tháliába szerződött, aligha elképzelhető, hogy a következő évadot ott tölti. Távozik viszont  Kassáról Benkő Géza, Petrik Szilárd és Jászberényi Gábor is.

Amikor Komáromban létrejött a Selye Egyetem, szinte természetesnek tűnt, hogy létrejöhet a magyar nyelvű színészképzés is, de ez érthetetlen módon elmaradt. Pedig egy  színházi csapat kialakulásához mi sem tűnne természetesebbnek, mint tanárok és diákok együttgondolkodása, ahogy történik ez például Újvidéken. Még érthetetlenebbnek tűnik számomra a komáromi direktor, Tóth Tibor minapi nyilatkozata (Pátria Rádió), aki szerint teljesen fölösleges a magyar nyelvű egyetemi képzés, ugyanis szerinte túltengés van színészekből a Felvidéken. Ez utóbbit valószínűleg csak ő látja így, Kassán ugyanis elfogytak az egyetemet végzett színészek. Igaz, hogy ennek elsősorban egyéb okai vannak.

Mindenki évek óta tudja, hogy a kassai társulat súlyos szakmai válságban van, de amíg az Ifjú Szivek esetében egy egész közösség azonnal megmozdult, látva, hogy tönkreteszik a még menthetőt is, addig a kassai társulat lassú elsorvadása mintha senkit sem érdekelne. A színház vezetése 1989 óta Kolár Péter kezében van, aki gazdasági szakemberként képes volt pénzt szerezni a két színházépület felújítására, de szakmailag a társulat rendkívül mély válságba került. A  negatív folyamat csak a kilencvenes évek közepén állt meg, amikor paradox módon a mečiari vezetés menesztette Kolárt, s helyére Fabó Tibort nevezte ki. Azokban az években születtek meg Verebes István (Bánk bán, Csehov-egyfelvonásosak, Semmi és végtelen) és  Vidnyánszky Attila (Kár, hogy ká) legendás rendezései, de miután Kolár visszatért, elszaporodtak a Magyarországról kikopott rendezők (üde, egyedi kivételek persze ekkor is akadtak), s az ún. videórendezések. A szakmai szinten jóval többre vágyó színészek idővel távoztak a társulatból (Fabó Tibor, Tóth Tibor, Bandor Éva, Ollé Erik, Germán Lívia, Manases István), s nem sikerült a társulat újjáélesztése sem az időközben visszatért egykori társulatalapító Beke Sándornak, sem a művészeti vezetőként ide szerződött Darina Poldaufovának. Pedig voltak ekkor is ígéretes kezdeményezések. A társulattól mindketten távoztak, sőt Beke ellen petíciót is kezdeményeztek egyesek, akik most felháborodva vették tudomásul, hogy az új évadban egy rendezés erejéig a színház vezetése ismét bizalmat szavazott Bekének.

Sokat vártak-vártunk a Pécsről két évvel ezelőtt Kassára szerződött Moravetz Leventétől, aki csapatépítés helyett a saját szakmai karrierjét próbálta építgetni, s így a saját rendezései mellett láthattuk a fordításait, a feleségét több szerepben, s egy Döme Zsolttal közösen írt musicaljük is majdnem bemutatásra került. A színház pedig tovább épült (le), például a Márairól elnevezett stúdiószínpad, amely az elmélyültebb munkát igényelő, csapatépítést szolgáló előadások színhelye is lehetett volna, teljesen kihasználatlan maradt. Egyedül a Moravetz által rendezett A dzsungel könyve és a Beke által színre vitt Egressy-darab (Vesztett éden) maradt emlékezetes.

A  tavalyi évad az Imádok férjhez menni c. előadással indult, amely Rák Viktóriának kínált lehetőséget a bemutatkozásra, de igazából csak az egyik mellékszerepet alakító Tóbisz Titusz tudott maradandó perceket szerezni. A többiek gyorsan letudták az előadást, ahogy nem sokat vesződött vele  az előadás rendezője, Korognai Károly sem, aki az új évadban már művészeti vezetője lesz a színháznak. Makk Károly rendezte Görgey Gábor Galopp a vérmezőn c. előadását, míg Nagy Natália kétszemélyes kortárs darabját Moravetz Levente vitte színre. Pólos Árpád ötvenéves születésnapját a Görgey-darab főszerepe mellett Örkény Tóték c. groteszkjének címszerepével is ünnepelhette, és váratlanul ez lett az az előadás, amelyikről többet beszéltek, mint az elmúlt tizennyolc évadról együttvéve. Tegyük hozzá, az előadás, amelyet a Budapestről érkezett Vas Zoltán Iván rendezett, tényleg az elmúlt évek legizgalmasabb előadása  Kassán. Más kérdés, hogy nem az előadás szakmai minősége váltotta ki még a  bulvárlapok érdeklődését is, hanem az előadás egyetlen pillanata, amely talán fölöslegesen is a közelmúlt magyarországi politikai történéseire reflektál. Bár még így is érthetetlen ez a haddelhadd, ugyanis a színháznak veleszületett feladata, hogy a mában éljen, s reagáljon a világban, s egy közösségben zajló folyamatokra. A nagy-nagy érdeklődés mellett elsikkadtak az előadás szakmai értékei, s bizony Kisvárdán is megijedtek az előadástól, ezért mondvacsinált indokokkal inkább egy másik előadás mellett szavaztak. Nagyon nagy hibát követve el ezzel. Vas Zoltán Iván rendezése a zsigereinkig hozza a fasizmus természetrajzát,  megmutatván azt az illyési alaptézist is, hogy ahol zsarnokság van, ott tényleg mindenki szem a láncban. Ráadásul teszi ezt igen meggyőző színészi teljesítményekkel (Pólos Árpád, Cs. Tóth Erzsébet, Rák Viktória, Petrik Szilárd, Bocsárszky Attila, Benkő Géza). Ehelyett inkább a Csiszár Imre-rendezte A fösvényt láthattuk Kisvárdán, amely a rendező jelenlétének hiánya és a Várszínpad túlméretezettsége miatt is töredékét hozta ki egykori állapotából. Az évadot egy igencsak kétes értékű, és  szerzőjogi problémákat is felvető produkció zárta, a Stewardess...ek, amelyet Korognai Károly „írt” és rendezett Camoletti egykori sikerdarabjából (Leszállás Párizsból). A jövő évadban Moravetz helyét Korognai veszi át, aki a Furcsa párral kezd, ahol a rendezés mellett az egyik főszerepet is elvállalta, ezt követi Egressy Zoltán Szent Erzsébetről írott ősbemutója, Beke Sándor rendezésében, majd ismét Korognai rendezésében Csáth Géza Janikája. Az egyetlen pozitív hír, hogy tavasszal talán ismét rendez a társulatnál Štefan Korenčí (Revizor), aki 1996-ban a máig oly sokat emlegetett Yvonne-t vitte színpadra Bandor Évával a címszerepben.

Komáromban nem ennyire vészes a helyzet, bár a már említett Kiss Péntek–Telihay-korszakot megközelítenie sem sikerült Tóth Tibornak és Verebes Istvánnak. Valószínűleg az a karakteres rendezőegyéniség hiányzik, aki képes lenne társulatot kovácsolni egy nagyon jó színészi alapanyagból. Egy-egy mégoly tehetséges vendégrendező erre hat hét alatt nem képes. Harmadszor rendezett tavaly Komáromban Schlanger András, de amíg Jókai Gazdag szegények adaptációja hosszú ideig játszott siker lett, A doktor úr már szolid, de biztos bukás. Schlanger valószínűleg elbízta magát, s azt hitte, hogy magától is menni fog a dolog. Tévedett. De itt tűnt fel egy fiatal, most szerződtetett magyarországi színész, Hajdú László Szabolcs, aki az évad nagy meglepetése lett. S egy példa arra, hogy a határok átjárhatósága mindkét oldal felé működik. Hajdú később a Macskabaj és a Karamazov testvérek meghatározó figurája lesz, aki bebizonyítja, hogy képes mérsékelt színvonalú előadásokat is elvinni a hátán. De ha már a színészeknél tartunk, bántóan kevés szerepet kapott az évadban Varsányi Mari, Bandor Éva, de akár Fabó Tibor is. Mindannyiuknak a stúdióban bemutatott Őszi álom jutott, de ennél jóval többet érdemeltek volna a színház vezetésétől. Egy évad összeállításánál lehetne erre is gondolni. De szerettem volna többet látni Holocsy Krisztinát, Molnár Xéniát és Mokos Attilát is. Nem beszélve a színház olyan klasszikus egyéniségeiről, mint Dráfi Mátyás, Boráros Imre vagy Petrécs Anna. Ez utóbbi aztán Nyitrán vigasztalódhatott a Hedda Gabler c. Ibsen-darabban. S ha már itt tartunk, akkor hadd említsem meg Varga Anikót, aki a Szentivánéji álom c. nyári produkcióban kapott főszerepet Pozsonyban. S több pozsonyi magyar egyetemista szerepel a Csontos Róbert által színre vitt Szentivánéji  álom c. előadásban is, ahol viszont a pozsonyi változattól eltérően mindenki a saját anyanyelvén játszik. Nagyon kellemes meglepetést szerzett viszont a Minden egér szereti a sajtot c. bábos mesejáték, amelyet a legkisebbek számára mutattak be. Gondolt a legkisebbekre a kassai társulat (Thuróczy Katalin Mátyás-mesék), de a SZEVASZ is, amely két előadást is Mátyás királynak szentelt. Tóth Tibor egy interjújában beszélt egy közép-szlovákiai magyar meseszínház megalakításának a szükségességéről is, amelyben a legmesszebbmenőkig egyetértünk. Martin Huba másodszor rendezett Komáromban, és Spiró Imposztorja után Dosztojevszkij Karamazov testvérekből készült adaptációját vitte színpadra. A Huba által bemutatott változat szigorúan a gyilkosságra, illetve a férfi-női viszonyokra  korlátozódik, s azok számára, akik nem olvasták a regényt, nemigen nyújt biztos fogódzókat. A verzió abszolút főszereplőjévé Dmitrijt választja ki a adaptáló, de Tóth Tibor figurája sajnos túlságosan egysíkú lesz, s a figura  lelkivilágának összetettebb ábrázolásával adós marad. Mellette Holocsy Katinak és Szvrcsek Anitának jut igazi feladat, s mindketten élnek is a lehetőséggel. Az előadás mégis messze legkiemelkedőbb alakítását Szmergyakov, az igazi gyilkos nyúlfarknyi szerepében Hajdú László Szabolcs nyújtja. S még Tóth Krisztinának vannak nagyon szép pillanatai, csak partnere nem akad hozzá. Nagyon szép felvillanásai vannak, főleg a második részben a Patika című Szép Ernő-darabnak is Verebes István rendezésében. De kár a nagyon unalmasan kibontott expozícióért. Szvrcsek Anita és Tyukodi Szabolcs mélabúsnak induló, könyörtelenül végződő „duettje” az évad talán legszebb színházi jelenete. S elérkeztünk ahhoz az előadáshoz, amely nem várt indulatokat gerjesztett Komáromban. Ez pedig egy mai ír sztárszerző, Martin McDonagh Macskabaj cím alatt játszott Az irinshmori hadnagy c. darabja, amely Tarantino nyomán az írországi katolikus-protestáns ellentétről, illetve egy háború értelmetlenségéről kíván szólni, nagy adag iróniával. A Lukáts Andor által rendezett előadás sajnos nélkülözi az öniróniára való látásmódot, s inkább primer eszközökkel, nyers obszcenitással és vérrel próbál hatni a befogadóra. Ha már ezt a darabot választották a színház vezetői, akkor talán jobb lett volna a stúdióban azt színre vinni. Az alkotók egyik nem titkolt szándéka volt, hogy ezzel az előadással egyetemistákat nyerjenek meg a színháznak. Hogy ez sikerült-e, majd idővel kiderül. Mindenesetre Kisvárdán a zsűri lelkesen fogadta az előadást, s a fesztivál egyik fődíját hozhatta haza. A színház szakmai sikerei között kell megemlíteni, hogy az Őszi álom szerepelt a turócszentmártoni színházi fesztiválon, míg a Karamazov testvérek meghívást kapott a Divadelná Nitra fesztiválra.

A társulat jövő évi tervei között szerepel  Sütő András egy darabja, az  Egy lócsiszár virágvasárnapja, Shakespeare Viharja, a nyári szabadtéri bemutató után a kőszínházban is színpadra viszik Gárdonyi Géza A bor c. játékát, és Keresztes Attila Sepsiszentgyörgy után Komáromban is megrendezi a Csárdáskirálynőt. De Keresztes mellett rendez még Victor Ioan Frunza és Lukáts Andor is.

A két kőszínházi társulat mellett feltétlenül szólni kell más magyar nyelvű színházi kezdeményezésekről is, elsősorban a Gágyor Péter vezette SZEVASZ Színházról, amely amolyan projektszínházként működik, s szinte az egyetlen olyan társulat, amely a legkisebb közösséget is szeretné megszólítani. Mivel a társulat csupán pár tagból áll, elsősorban két-három személyes darabokkal próbálkoznak. Az elmúlt évadban került bemutatásra Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli c. darabja, Strindberg Júlia kisasszonya ,valamint két Mátyás-mese. A társulat vezető színésze Gál Tamás, aki meghatározó egyénisége lehet(ne) a szlovákiai magyar színházi életnek. Ő alakítja a Vlagyivosztokból hazatért, szellemileg leépült kiskatona figuráját is Jevgenyij Griskovec Hogyan ettem kutyát c. monodrámájában, amelyet Czajlik József rendezett. Gál mesterien tud az üres térben a nézők lelkével manipulálni, s ők ketten az évad egyik legjobb előadását hozzák létre.

De pár szó erejéig érdemes lenne szólni az amatőr mozgalmakról is, hiszen nagyon sokan innen indultak el, mielőtt révbe értek volna valamelyik profi társulatunknál. Mind a kőszínházakról (Hizsnyan Géza), mind az amatőr mozgalmakról (Dömötör Varga Emese) részletesnek nem nevezhető tanulmányt közöl a Magyarok Szlovákiában c. könyvsorozat kultúrát taglaló kötete. Ez utóbbi számomra érthetetlen módon kizárólag a Jókai Napokra koncentrálódik, s a Duna Menti Tavaszról, valamint a falusi színjátszók számára alapított, de annak kereteit már rég kinövő Egressy Fesztiválról még említés szintjén sem vesz tudomást. Ez egy ilyen jellegű kiadványnál több mint hiba, bűn, s ez nemcsak a szerző, hanem a szerkesztő szakértelmét is minősíti. Ezeken a hasábokon érintettként viszont nem szeretnék foglalkozni ezen fesztiválok értékelésével.

Sokszor leírtam már, hogy mi, felvidékiek nem igen szeretjük Kisvárdát, holott mára már túllépvén a gettófesztivál vádján, Magyarország második legnagyobb színházi fesztiváljává nőtte ki magát, ahová eljutni feltétlenül rangot jelent egy társulatnak még akkor is, ha ez az eljutás egyelőre alanyi jogon jár egy-egy határon túli társulatnak. Az idei évad mindenesetre nem érte el az elmúlt évadok színvonalát, de ahogy a zsűri egyik tagjától, Máté Gábor színművésztől megtudtam, az idei évad Magyarországon is elmaradt az elmúlt évek színvonalától, ami megmutatkozott az idei POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is. Ez utóbbin ahogy már megszokott, az idén is két határon túli, egy kolozsvári és egy beregszászi előadás vett részt.

Kisvárdán a minőségromlás ellenére is folytatódtak a megszokott tendenciák. Már említettük a színművészeti egyetemek és műhelyek meghatározó szerepét, ez az idén is határozottan érződött, még akkor is, ha  csalódást okozott az elmúlt évek meg-lepetéstársulata, az Újvidéki Színház, amely az elmúlt évek remek előadásai után most egy felejthető előadást (Hamvai Kornál: Hóhérok hava) produkált. Viszont ismét emlékezetes marad a szabadkai társulat kisvárdai szereplése, akik az Ibusárral ugyan nem remekeltek (de kinek sikerülne ez Telihay korszakos komáromi rendezése után), a Képmutatók cselszövése c. Bulgakov-darab viszont megkarcolt bennünket. A hatalom és a besúgás természetrajzáról szól Moliere-t idézve Telihay rendezése úgy, hogy közben mégsem akar Vas Zoltán Ivánhoz hasonlóan konkrétan politikai érdekeket sérteni. Ennek ellenére mindannyian ott ülünk a történelem és a közelmúlt színpadán, s várjuk, hogy mikor tűnünk el a süllyesztőben. De mindannyiunknak üzen Parászka Miklós is a Hegedűs a háztetőn c. musical színrevitelével. S tudja, hogy Fülöp Zoltán el tudja vinni a hátán az előadást. Az ő Tevjéje egyszerre szól a hétköznapi zsidóságról, a hagyományok megéléséről, de a  jövő túléléséhez szükséges hagyományváltás szükségességéről is. S ha már Fülöp Zoltánt említettem, akkor szóljunk néhány remekbe szabott színészi pillanatról. Karna Margit a Képmutatók cselszövése mellett, ahol egy kortalan és nemtelen, a hatalomba belérohadt püspököt játszik megfelelő adagnyi szánalommal, a Tangóban megmutatja a civil öregasszonyt, aki megtanul és megtanít meghalni. Karna, ha Magyarországon élne, ott lehetne a halhatatlanok társulatában. De nem feledkezhetünk el Bogdán Zsoltról sem, aki egy felejthető kortárs izraeli darabban lép ki szemtelenül a darabból, hogy pár percre színházat varázsoljon körénk.

A szabadkaiak zsűri által méltatlanul leértékelt előadása mellett a sepsiszentgyörgyiek A nyugati világ bajnoka c. előadása emelkedett ki az idei kisvárdai mezőnyből. Bocsárdi László rendezése meg tudja mutatni egy világnak (jelen esetben az írekről van szó) a fonákját is, méghozzá hallatlan részvéttel, ami Lukáts Andor rendezéséből annyira hiányzik. Synge figurái bármennyire is szánalmasak és korlátoltak, mégis megérthetőek, hiszen a bőrünkön érezzük az esendőségüket. Alexandre Colpacci rendezte a marosvásárhelyiek Yvonne, a burgundi hercegnő c.  előadását, s egy újabb lehetőséget, járható utat mutat a magyar színház számára. Colpacci beépíti a román színházi gondolkodást az előadásba (erre az erdélyi színházaknál számos példa van), s egy igen markáns, stilizált előadást hoz létre, ahol a szavak mellett a koreográfiának, a gesztusrendszernek felértékelt szerepe van. De ugyanez történik Andrea Vulpe marosvásárhelyi színművészetisekkel készített Stella előadásában is. Hogy ez a rendezői felfogás mekkora sikerre számíthatna mondjuk a még mindig a sztanyiszlavszkiji módszerre és a puszta verbalitásra épülő magyar színházi világban, az már egy másik probléma.

A burleszk hagyományaira és játékmódjára épít Csurulya Csongor Szatmárnémetiben Goldoni Különös történet c. darabjából készült játékában, amelyben váratlan hangsúlyt kapnak a „félrék”, amelyeket hangfelvételről játszanak be. Mindenesetre a játék működik, s kifogástalanul hat is a nézőre. Működik Béres László Volpone adaptációja is Gyergyószentmiklóson, bár az eredeti és az Illyés  által átdolgozott variáció keverése nem mindig segít az előadás befogadásában. S még egy ősbemutatóról is szólnunk kell, a kilencvenes évek közepén jelent meg Zalán Tibor Katonák, katonák c. darabja, amelyet nem titkolt módon a balkáni háború ihletett. Tíz évet kellett várni a darab ősbemutatójára, amelyre Székelyudvarhelyen került sor Pinczés István rendezésében. A naturalista eszközöket alkalmazó rendezés még úgy is működik, hogy a rendező megpróbálja teljesen fölöslegesen a nézőket is  –  sikertelenül – bevonni a játék folyamatába. S nem mehetünk el a beregszásziak előadása  mellett, akik hosszú évek óta először jöttek Vidnyánszky Attila nélkül, s ez szemmel láthatóan javára vált a társulatnak, a Nyekraszov-egyfelvonásosból megálmodott Unalmas őszi este fergeteges helyzetgyakorlatok sokaságát rakta egymás mellé egy fiatal ukrán rendező, Oleg Melnyicsuk rendezésében.

A fesztivál a versenyprogram mellett ún. off-programot is kínál a szélesebb közönségnek. Ezeket az előadásokat szintén a fesztivál szakmai stábja válogatja, ezért is érthetetlen, hogy olyan, a leggagyibb tévéműsorokat is alulmúló előadások is bekerülhettek a fesztivál programjába, mint például a marosvásárhelyiek által bemutatott Ketten a neten c. ostoba förmedvény, amelyen nem segített az sem, hogy a színészek mindent megtettek azért, hogy alulmúlják egymást. Még a pillanatnyi sikerért sem éri meg ennyire mélyen a béka segge alá lesni. Akkor már sokkal nagyobb lelkesedéssel néztem az Árkosi Árpád által fölöslegesen túlexponált Indul a bakterház c. klasszikus Rideg Sándor-bohózatot vagy a Csókos asszony c. nagyváradi operettet. De szívmelengető volt az Iskin együttes és Könczei Árpád koncertje is, amely valahol szintén a tájainkon annyira hiányolt közös színházi gondolkodást testesítette meg.

Mint már említettem, az elmúlt évad Felvidéken inkább a botrányaival került be a köztudatba. A kassai Tóték előadásról, ahol a színház igazgatója a bemutató után rendeztette át az előadást, már szóltunk, s itt kell megemlíteni a komáromi Macskabaj előadás egyik recenziója megjelenése után kitört botrányt. A színház igazgatója levélben tanácsolta el a recenzenst (e sorok szerzőjét), hogy a későbbiekben az ő igazgatása alatt álló színház előadásait látogassa. A levelet később az Új Szó hasábjain hosszas polémia követte, a színház még a recenziót megjelentető Szabad Újság perbefogását is számba vette, mondván tisztes haszontól esett el, mivel az írás megjelenése után egy svédországi turné kútba esett. A vitát látszólag egy levélváltás zárta le (Lukáts Andor levelére szintén a Szabad Újság hasábjain válaszoltam), de Tóth Tibor nem volt hajlandó a Szlovák Televízió Terítéken című, a színházaink helyzetéről szóló  vitaműsorában leülni velem, ami sokat elárul színházi kultúránk sekélyességéről is. Ezáltal a műsorban, amelyet Bárdos Ágnes szerkesztett, magánmonológokat  és a szokásos, unalomig ismert panaszáradatot hallhattunk a színházak igazgatóitól, s csak megerősítették H. Dráfi Anikó Új Szóban tett megjegyzését, hogy színházi élet nincs a Felvidéken. Társulatok és előadások vannak, de nincsenek színházi szakemberek, dramaturgok, rendezők, drámaírók és kritikusok. S ezek nélkül elképzelhetetlen egy jól működő színházi közélet. S hogy mindezek hiányzanak, bűnös felelősség terheli a színházak volt és jelenkori vezetőit is. Hiába kérjük számon a sajtó érdeklődését, ha szinte már az összes, recenzióval kísérletező újságírót elijesztették a színház közeléből. S öreg hiba Dusza Istvánt emlegetni példaképül, ha annak idején ő is persona non gratának számított színházainknál. Azóta jó páran  próbálkoztak meg a műfajjal (Kocur László, Lakatos Krisztina vagy a rendezőnek indult Forgács Miklós), de mindannyian gyorsan be is fejezték színikritikusi karrierjüket. Így manapság legfeljebb idő és hely híján zsurnálrecenziók születnek (H. Dráfi Anikó, Csepécz Szilvia, Molnár Kriszta, Czifrák András). De nincsenek dramaturgjaink, rendezőink, akik nélkül nagyon nehéz színházat csinálni, holott az amatőr mozgalmainkban jó pár tehetség felszínre került, akiket színházközelbe illett volna csábítani. Ez is elmaradt. De hol vannak a drámaírók, akik színházon belül próbálkozhatnának a mesterséggel? Örömtelinek csak egy-egy drámakötet megjelenése számít (Gágyor Péter, Fülöp Antal, Gyüre Lajos), de még drámapályázatig sem nagyon jutottunk el. Egy, sikertelen kísérletről tudunk ( a Jókai Színház ötvenéves születésnapjára), de a színháznak már nem volt bátorsága bemutatni a legjobb pályamunkákat. S hol maradnak a színházainkból mérvadó szlovák és cseh színházi rendezők vagy a kortárs szlovák drámák, amelyek tényleg szerepet játszhatnának a hamis pátosszal anynyit emlegetett hídszerep betöltésében. Martin Huba rendezése csak egyedi kivételnek számít. S hol vannak a mérvadó fiatal magyarországi rendezők? Korognai Károly, Moravetz Levente vagy Makk Károly nem számít annak. De nem nagyon érdeklődnek a szlovák szakma képviselői sem. Poldaufová idejében Kassán gyakorta megfordultak neves szlovák színikritikusok.
Kisvárdán tíz napon keresztül zajlott az élet, az előadások mellett a söröskriglik társaságában élénk, sokszor szenvedélyes viták folytak a színházról, s épültek új kapcsolatok. Ebben a vitában vajdaságiak, erdélyiek és magyarországiak egyaránt részt vettek. Fájdalmasan hiányoztak viszont a felvidékiek, akik jöttek, s az előadásukat lejátszva nyomban távoztak. A komáromi és a kassai versenyelőadás szakmai értékelésén is alig páran vettek részt az érintettek közül. Ehelyett Tóth Tibor arról beszélt a Pátria Rádióban, hogy az idén keserű szájízzel távozik Kisvárdáról, mert a fesztivál már nem tudja betölteni a küldetését, s prosperitás helyett inkább csak a pangás jellemzi. Ez is egyértelműen jelzi, hogy a felvidéki színházi élet magába zárkózott, s nem kíváncsi sem a világban zajló folyamatokra, sem önmaga tevékenységének a kritikájára. De még ennél is nagyobb baj, hogy ha így folytatja, lassan az sem lesz kíváncsi őrá.

Juhász Dósa János