irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Bodnár Éva versei

E-mail Nyomtatás
A lélek sötét zsákutcáiban                                                                                      

                Vesztes idő, béres számla,
                angyalarcon kúszó lárva.

                Sebzett szívnek mi az ára?
                Talán remény? ...Mindhiába!

 

        I

        Méregízű epe a számban.
        Nyelem keserű nyálam.
        Fáradt testemen átok.
        Jót már hiába várok.
        Setten sután egy árnyék.
        Eltűnik hamar a szándék:
        Győzni kell emelt fővel -
        versenyezve múló idővel...!
        Vagy töretlen akarattal
        megbékélni önmagammal?!

        II

        Porcelánmosolyú angyalt ha látok,
        szívemről bilincsként hullik le az átok.
        Elbújni szeretnék valahol távol,
        távol a világ gonosz zajától.
        Mégse találok nyugalmas helyet,
        csupán újabb kínt megváltás helyett.
        Angyalok! Porcelánmosolyú lények!
        Ne hagyjatok magamra! ...Félek!

        III
                                                                                      
        Csúsztam, kapaszkodtam.
        Amíg tudtam, amíg bírtam.

        Mentem... Kezem ökölben.
        Térdelő testem görcsben.
        Nem néztem, nem láttam,
        nem is hallottam semmit.
        Nem hívtam magammal senkit.
        Ne taposs, ne kínozz, ne gyötörj:
        Menj el! Ezt, csak ezt zúgtam,
        hallottam füleimmel. Vártam...
        A remény fátyolként vált köddé:
        lenn a sárban sírok mindörökké.
        Felállnék, de megroggyan a lábam.
        Szétfeszített karral zuhanok a mában.
        Gyötör a gonosz, nap mint nap engem.
        Húsomat tépi – nem csak az ingem.
        Méregízű epe a számban.
        Nyelem keserű nyálam...

        IV

        Felébrednék... Ha ez rossz álom lenne,
        eltűnnék, és többé senki nem keresne.
        Vádolok, vádolnak... nem érdekel semmi.
        Nem tudom, nem értem, mit kéne tenni?!
        Félelem ölel át remegő karral,
        félelmem szembenéz zord önmagammal.
        Mindig csak adtam – semmit sem kaptam.
        Lelkemet teljesen lecsupaszítottam.
        Vigaszt ha kerestem, bőven megfizettem!
        Árva sorsomnak áldozata lettem.

        V   
                                                                                         
        Honnan merítsek erőt, ha nincsen
        se vigasz, se remény, se földi kincsem?
        Minden, mi rám talált, lehúz a mélybe,
        sárga szemű szörnyek pokoltüzébe...
        Fel kellene állni, immár sokadjára,
        sírva is nevetni az egész világra.
        Felébredni újra, elhagyni az álmot,
        és szemétbe dobni mindent, ami bántott.

        Mindent és mindenkit újra számba venni:
        Óh, Uram, adj erőt, hogy meg tudjam tenni!

Keserű falat

        Keserű számban a falat.     
        Bántanak.
        Forr bennem a düh,
        az indulat...
        Miért is?
        Egy tiszta szóért,
        egy gesztusért
        rúgnak beléd?!
        Furcsa világ ez!
        Elhiszed...? Már
        hazudni  sincs kinek!


You are here: