Gál Sándor - Tokaji aszú (2)

Nyomtatás
(Emlékek és gondolatok a Tokaji Írótábor évtizedeiről)
Az 1998-as esztendő a magyar forradalom és szabadságharc  150. évfordulója jegyében zajlott. Erre a jeles évfordulóra emlékezve tettem javaslatot a következő, 26. Tokaji Írótábor programjára „A szabadságharc irodalma – az irodalom szabadságharca” címen. Természetesen ez amolyan munkacímnek számított, s a kuratóriumi megbeszélések nyomán ez a cím változott, s egy tágabb ölelésű és tartalmú  nemzetközi tanácskozás lehetőségeit körvonalazta.

Kiss Gy. Csaba és Hubay Miklós, de a kuratórium többi tagja is azon a véleményen volt, hogy a Magyarországgal szomszédos régiókból hívjunk meg olyan szakembereket – történészeket írókat, irodalomtörténészeket –, akik ezzel a korral, s ezekkel az eseményekkel foglalkoztak, és foglalkoznak.  Számomra az volt a lényeg, hogy egyszer, ha annyi sok év után is, de szembesüljünk azzal, hogy mindazt, amit mi  a saját szempontunkból forradalomnak és szabadságharcnak ismerünk, a szomszédaink miként ítélik meg. Persze, elhatározni egy ilyen nemzetközi tanácskozást lényegesen könnyebb, mint megvalósítani. A gyakorlati szervezési munka még az ősz folyamán megindult. Hogy nem volt ez valami egyszerű, s hogy komoly erőfeszítésébe került a kuratóriumnak a meghívandók körét nevesíteni, majd a meghívásokat megoldani, arról most már szinte felesleges  beszélni. A lényeg az, hogy ezt a kérdést sikerült megnyugtatóan megoldani

  A „Régiók határok nélkül – forradalmak befejezetlenül” – mert hogy végül ez lett a tábor fő  témája – című tanácskozásra a meghívást elfogadta Krzysztof Czyzew-ski varsói kisebbségkutató, a Határvidék Központ jeles megalapítója, aki korábban Lech Walesa tanácsadója is volt. Elfogadta Bohumil Doležal cseh politológus, a prágai  Károly Egyetem Társadalomtudományi Karának oktatója, Nedjeljko Fabrio író Zágrábból, aki éveken át a Horvát Írószövetség elnöke volt, Mircea Martin irodalomtörténész, a  Román Írószövetség elnökségének a tagja, a Román PEN Club alelnöke, irodalomtörténész professzor, Giorgio Petracchi, történész, egyetemi tanár, az Udinei Egyetem kelet-európai történelemprofesszora, Richard Pražák irodalomtörténész, diplomata,  és Karol Wlachovský műfordító, irodalomtörténész Szerettük volna az előadók között látni Tokajban Ryszard Kapusinskit, a jeles lengyel írót, publicistát, de egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni az írótáborba. Maga helyett egy vallomásos írást küldött,   „A dolgokról beszéljünk, ne önmagunkról” címmel. Egyebek mellett a tanácskozás témájához kapcsolódva  ebben az írásában a következőket mondta: „A huszadik század nemcsak a háborúk, szögesdrótok és lágerek évszázada volt, nemcsak a pusztító totális rendszerek, a folyamatos megalázás és halál százada, hanem ezzel együtt a gyarmatok felszámolásának és a demokrácia elterjedésének százada is. Olyan század, amely milliók szabadságtörekvése következtében és a globális eszmecsere eredményeként az emberiségnek mint egy családnak, születési dátumát alkotja. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy e pillanat tanúja lehettem. Most a pillanat krónikása akarok lenni. Az, hogy földgömbünkön megszületett az emberiség családja, természetesen csak kezdete egy bonyolult, nehéz, drámai folyamatnak.”
Én – ezzel szemben – ma már nem akarok a „pillanat krónikása” lenni, mert az a jelen idő, amikor a leírtak történtek, mostanra az időben más távolságot, ha úgy tetszik, más  dimenziót nyert, vagy más dimenzióba került. Röviden és egyszerűbben:  megtörtént. Méghozzá a sokéves hagyományokhoz híven az eseménysort a Rákóczi pincében kezdtük, ahol az alábbi gondolatokkal nyitottam meg az 1998-as találkozót:
„Megnyitom a 26.  Tokaji Írótábort!
Polgármester úr, hölgyeim és uraim, igen tisztelt vendégeim. Az idei tanácskozás 150 évre visszautaló jelképes címet kapott: Régiók határok nélkül – forradalmak befejezetlenül. Első pillanatra ez a tág ölelésű téma általánosnak tűnhet, ha azonban az 1848–49 óta eltelt idő történéseit, e történések magyar és nem magyar  irodalmi megjelenítését áttekintjük, olyan hihetetlen mélységeket találunk, amelyek a tágabban értelmezett Kárpát-medence népeinek sorsát, létét, mai gondolkodásmódját alapvetően meghatározták, ugyanakkor együtt van benne a sikerek és a tragédiák valamennyiünk előtt ismert európai leltára is.

Megélhetjük ebben az időszeletben az európai népek tavaszát, a magyar forradalom és szabadságharc felemelő élményét és Világossal záródó kudarcát. Benne van ebben az időszeletben a velünk együtt harcoló lengyel, szlovák, osztrák, román és más nemzetiségű honvédek szabadságvágya és hősies helytállása, ugyanakkor benne van a szlovákok és délszlávok, valamint a románok ellenünk fordulása is, és benne van az 1867-es kiegyezés, az l914-ig tartó békeidő, az első világháború s annak minden következménye. És folytathatom a felsorolást a második világháborúval s az azt követő békediktátumokkal, a magyar ’56-tal, a lengyelországi megmozdulásokkal, a prágai tavasszal, majd a 89–90-es rendszerváltások véres és vértelen eseményeivel, egészen a mai megoldatlan, s nemegyszer véres áldozatokat követelő balkáni háborúkkal. Ez a térség, amelyben élünk, s amelyben végzi ki-ki a maga tennivalóját, 150 éve folyamatosan mozgásban van, s nem csupán a politika és a társadalom földrengéseit tapasztaljuk, de az irodalomét is.
A következő három   napon arra teszünk első ízben nemzetközi részvétellel kísérletet, hogy az egyes nemzetek irodalmában ezeket az imént  említett  mozgásirányokat tetten érjük, és összevessük a magunkéval, nem valamiféle mérlegkészítés okán, hanem a megértés bölcsességének befogadó szándékával

Amit a mi irodalmunk másfélszázados mozgásával és állapotával kapcsolatosan elöljáróban röviden el szeretnék mondani, s amit én a legfontosabbnak ítélek  az az és annyi, hogy irodalmunk minden földaraboltság ellenére megőrizte egységét és szuverenitását, és ez az egység ma megbízhatóan működik, mert a történelem és az irodalom rendező elve nem a politika, hanem az idő, és az idő nem elválaszt, hanem összefoglal: ami a nemzet számára fontos és használható, azt kiválasztja, megőrzi és közösségi tudattá emeli, ami pedig használhatatlan,az az időben, az idő törvénye szerint szerteporlad. Ha valamit még a mi nemzedékünk elvégezhet, akkor az nem más, mint ennek a kiküzdött szuverenitásnak és egységnek a gazdagítása, megőrzése és továbbadása. Tudatosítani kell azt a kicsinységet, hogy minden belső  ellentét e szuverenitást gyengíti, hogy minden egymás ellen való feszülésünk megannyi szellemi Trianon lesz.
Úgy érzem, elérkezett az ideje annak, hogy a régiók valóban határok nélküli térségekké szerveződjenek, hogy a befejezetlen forradalmakat  az idő teremtő békévé oldja. Ezt azért tartom felettébb időszerű és sürgető feladatnak, mert ha nem közösen jutunk át a harmadik évezredbe, megtörténhet, hogy végleg itt rekedünk a huszadik században.
Az idei Tokaji  Írótábor programja – reményeim szerint – ehhez a közös átkeléshez jelölheti ki a helyes utat mindannyiunk számára.”

A Rákóczi pincében  a megnyitót követően még egy megtisztelő feladatnak is eleget kellett tennem. Ugyanis a kuratórium három tagja, Hubay Miklós, Hegyi Imre és Lengyel Balázs abban az évben töltötte be 80. életévét. Az írótábor nevében köszöntöttem a jubilánsokat, s a hagyományokhoz híven mindhármukat megajándékoztuk egy-egy tokaji boroshordóval.
Már a 26. rendezvény előkészítése során  többször is felmerült bennem az a gondolat, hogy a befogadó várost, Tokajt valamilyen módon  illene  megbecsülnünk azért az áldozatvállalásért, amelyet folyamatosan biztosít az írótábor számára. Ebbéli szándékomat elmondtam Sáray Lászlónak, a kuratórium titkárának, aki e szándékkal egyetértett. Ezért, már korábban,  azt javasoltam Sáray Lászlónak, hogy az írótábor idejére jelképesen tegyük meg Tokajt a magyar irodalom  fővárosának.Végül is azt Sáray László is jónak  vélte, én  elkészítettem az adományozó okirat szövegét, ő pedig Miskolcon elkészíttette magát az okiratot.

A tanácskozás érdemi kezdete előtt ezt az addig titokban tartott szándékot az alábbiakkal terjesztettem az írótábor tagsága elé: „Mielőtt ide érkeztem volna Tokajba, jó ideje azon töprengtem, hogy Tokaj városa több mint 25 esztendeje ad otthont ennek a tábornak, és a Tokaji Írótábor valamilyen módon ennek a városnak megköszönhetné ezt a kedvességet, ezért szeretnék egy javaslatot tenni: Tokaj városát  jelképesen tegyük meg a magyar irodalom fővárosává. Én azt szeretném, és szívesen venném, ha az írótábor tagsága valamilyen módon megszavazná vagy kifejezné ennek a szándéknak az elfogadását.”

A javaslatot  közfelkiáltással és egyetértő tapssal nyugtázta az írótábor közössége. Így nem volt más hátra, minthogy felolvassam a már előkészített oklevél szövegét: „Adományozó okirat. Tokaj városa  több mint negyed százada ad otthont a Tokaji Írótábornak és a világ minden szegletéből ideérkező magyar íróknak. Megköszönve a tekintetes városnak és önkormányzatának e kivételes értékű bizalmát és a magyar irodalommal szembeni elkötelezettségét, mi, a 26. Tokaji Írótábor résztvevői úgy határoztunk, hogy a Tokaji Írótábor idejére Tokajt a magyar irodalom fővárosának rangjára emeljük.
Kelt: Tokajban, az Úr 1998-ik esztendejében, augusztus havának 17-ik napján.”

Az így elkészített és elfogadott adományozási okiratot aláírtam,  s az írótábor nevében átadtam Májer Jánosnak, Tokaj polgármesterének

A 26. tanácskozás jelentősége jóval meghaladta a korábbi táborok keretét és lehetőségeit. A tanácskozás összefoglaló címe szövegében eléggé általánosnak tűnhetett, de ennek irodalmi és történelmi vonzatai minden oldalról olyan lehetőségeket nyújtottak számunkra, hogy nemcsak a saját, hanem a környékbeli népek, nemzetek irodalmának ugyanazon időszeletéből is kaphattunk valami olyan tájékoztatót és tájékozódást, amely az egész Kárpát-medence népei számára haszonnal járhatott. Ezzel együtt azt is reméltem, hogy a kétnapos tábor nem a politika és a politizálás irányába tolódik el  – mert ez a lehetőség is benne volt a levegőben –, hanem annak a 150 esztendő küzdelmeinek az irodalmi vetületeit mutatja meg, és azokat a konszenzusokat  hozza a felszínre, amelyek mindannyiunk számára fontosak lehetnek a holnapi és a holnaputáni munkánkba.

Vitaindító előadásában Kiss Gy. Csaba – Hazák, határok, régiók –  egyebek mellett éppen az értékek kölcsönös megismerésére, illetve annak hiányára utalt: „Szólni kell azokról a határokról, amelyek a térség lakóinak a fejében húzódnak. Ez pedig az ismeretek hiányának a határvonala. Kölcsönösen alig tudunk egymásról valamit. Nem tegnap óta, de a helyzet az utóbbi fél évszázadban vált tragikussá, a demokratikus fordulat óta pedig véleményem szerint európai csatlakozásunk egyik akadályává. Úgy tetszik, nem csökken közöttünk a távolság, hanem nő. Meggyérültek a tudományos és a művészeti élet kapcsolatai, mi, írók is alig ismerjük egymást. Kétségtelenül fontos fordulat volt mindannyiunk számára, hogy ismét ápolhatjuk kapcsolatainkat természetes partnereinkkel az európai kulturális központokban, de mintha egyoldalúan csak nyugatra néznénk, és egymásról is csak azt óhajtjuk tudni, amit a nyugati tükör mutat.”

Mircea Martin arról beszélt, hogy „meg kell teremteni a tolerancia hangulatát a kultúrák és az irodalmak között. Arról van szó – hangsúlyozta –, hogy nem a nemzeti jelleget kell kisebbíteni, hanem kompatibilissé szükséges tenni egyiket a másikkal. Az eredetiség garanciája természetesen továbbra is a nemzeti nyelv.”

A jelenlegi – pontosabban az akkori – szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatban Karol Wlachovský helyzetértékelése nem volt valami bizakodó. „Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk – mondotta  –, hogy akik e kapcsolatokat ápolják és akik a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül ma Szlovákiában, korábban pedig Felső-Magyarország területén éltek, azoknak legalább 150 éve igencsak nehéz dolguk van  Aki pedig manapság tart fenn élénk kapcsolatot a magyar kultúrával, azt bizonyosan az úgynevezett rossz szlovák, de legalábbis a Szlovák Köztársaság engedetlen állampolgára jelzővel illetik, és ezek a jelzők még igencsak visszafogottak.”
„A nemzetek közötti kapcsolatok történetében különbséget kell tennünk a barátság és a szövetség között” – írja Giorgi Petrucchi professzor  A Kossuth-legenda születése Olaszországban című munkájában, majd így folytatja: „A szövetséget érdekek határozzák meg, a barátságnak  az alapja a közösen vallott mítoszok.” A Kossuth-mítosz Olaszországban, az ismert dokumentumok szerint 1849-ben kezdett elterjedni. Az  „Éljen Kossuth!” jelszóvá lett sok olasz  városban, s az „olasz nemzeti eszme izmosodásával együtt született. Az Éljen Kossuth! épp ennek az új szimbolikus megjelenési formája.”
„És  ez az a mély örökség – fejezte be előadást Petrucchi professzor –, amelyet  Kossuth Magyarországra testált: Kossuthtól kezdve mondhatjuk, hogy a magyar szabadelvűség a nemzeti szabadság olyan magyar irányzatában gyökerezik, amely a mai napig őrzi régi erejét.”

Még Bohumil Doležal előadásából idéznék néhány olyan gondolatot, amely máig érő hatással volt – van – a magyar–cseh, illetve, ma már bizonyos áttételek következtében, a magyar–szlovák kapcsolatok nem éppen kedvező  valóságára. Doležal  Palackýra és Karel Havličekre hivatkozva  boncolgatja  azt, hogy a nevezettek, az újkori cseh történelem megteremtője, illetve a cseh szabadelvű újságírás atyja miként vélekedett a magyarokról, s a magyar nemzeti mozgalmakról. „Bizonyos szégyenérzéssel kell bevallanom – mondta előadásában Doležal –, hogy első látásra szenvedélyes ellenzékiséggel, s már-már gyűlölettel gondoltak a magyar eseményekre. Ezen magatartásukat egyrészt a magyar politika sikereit kísérő valamiféle cseh féltékenység, másrészt pedig annak a hozzáállásnak a mély elítélése motiválta, melyet releváns magyar politikai körök időről időre a nem magyar nemzetiségekkel szemben tanúsítottak.”
Doležal objektív feltárása mögött most lássuk a „gyűlölet” forrásait. Havliček 1848-ban a Národní Noviniban ezt írta: „A németek és a magyarok eleitől fogva a szlávok kárára voltak, a békeszerető szlávok mindenkor vereséget szenvedtek örjöngő ellenségeiktől, akik aztán kemény jobbágysorsra kárhoztatták, hogy évszázadokon át gyötrődve hódolóik dicsősségét szolgálják.”

František Palacký politikai munkáinak előszavában (Radhosť) Havličekéhez  hasonló gondolatokat olvashatunk: „Ennek az ázsiai népnek – vagyis nekünk, magyaroknak –  a sors különös kegyessége folytán megadatott az, ami rokonainak és elődeinek, a nála sokkal hatalmasabb hunoknak és avaroknak nem sikerült, mégpedig, hogy az európai földön megélt történetének ezredik évfordulóját ünnepelheti.  Ám ha a magyarok – fenyeget keményen bennünket Palacký – sokáig úgy fognak viselkedni szomszédaikkal szemben, ahogyan azt emlékezetünk óta teszik, kezeskedem azért, hogy a második ezredév eljövetelekor nem lesz utóduk, aki még ünnepelhetné, vagy ünnepelni akarná emlékezetüket.”
A XVIII. századi szláv térségben ilyen  és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg velünk szemben, s ezek terebélyesedtek tovább déli és keleti irányban egyként, s végösszegzésükben egyrészt Trianont adták, másrészt  mindazt, ami a második világháború után bekövetkezett.

Azt hiszem, hogy ez a néhány kiragadott idézet jól jelzi, hogy az írótáborban elhangzott előadások, korreferátumok  a tanácskozás alapkérdéseire őszintén keresték  a választ, válaszokat, láthatóan a jobbítás szándékával és hitével.
Az írótábor fő programja mellett a tanácskozás zárónapjára Szabadfórum az irodalomról címen vitát rendeztünk.  Bevezető előadásra a kuratórium Füzi Lászlót, a Forrás főszerkesztőjét kérte fel. A vitafórumot az alábbi gondolatokkal vezettem be: „Ha emlékezetetekben van a tavalyi írótábor programja, a huszadik század kihívásai s az irodalom válaszai, amikor is végiggondoltuk e század történelmét és az irodalom  erre adott válaszait, s mikor most egy tágabb ölelésben a régiók és a befejezetlen forradalmak kérdéskörét vettük számba, arra gondoltam, hogy miként lehetne befejezni egy harmadik ciklussal – mondjuk egy trilógiává egyesítve – ezt az egész problémakört. Tehát a következő elképzelést terjesztem elétek a jövő évi témával kapcsolatban. Irodalmunk ebben a pillanatban körülbelül tíz országban íródik – beleértve a szórványokat is –, tehát van egy  nagyon nagy sokféleség. Ezt a sokféleséget és tágasságot az anyanyelv fogja egységbe és ez ad a mi irodalmunknak szuverenitást, azt biztosítja és működteti. Vagyis azt a témát javasolnám a következő írótáborban megvitatni, aminek a munkacíme: Irodalmunk az ezredfordulón – sokféleség, egység, szuverenitás. Arra kérek mindenkit, akinek ezzel kapcsolatban javaslata, észrevétele, kiegészítenivalója van, azt írásban adja át Sáray László titkár úrnak, és ezeket a javaslatokat a kuratórium a következő ülésén összegezi, és kimunkálja a végleges programot.
Azt hiszem, valamennyien érezzük, hogy irodalmunkban az ezredvégen igen magas fokúvá vált az elbizonytalanodás és az értékzavar. Arról pedig legfeljebb halvány sejtelmeink lehetnek, hogy mi vár ránk a század- és ezredvég abszurd horizontja mögött. Úgy tűnik fel előttem, hogy elvesztek azok a világos és követhető célok, amelyekért igazán érdemes küzdeni. Az is egyértelművé vált, hogy a századfordulóra csődöt mondtak azok a filozófiai rendszerek és irányzatok, amelyek eddig történelmünknek irányt szabtak. Az irodalom nyilvánvalóan ennek következtében az összetartozás filozófiája, érték- és mértékrendje helyett valami semleges zónába került. Ahol ugyan még van talaj a lábunk alatt, de ez már nem termőföld, hanem sivatagi homok. Örömömre szolgálna, ha a mai szabadfórum iménti aggályaimat eloszlatná. Ezekkel a gondolatokkal adom át a szót Füzi Lászlónak, tartsa meg előadását.”

Mivel Füzi László előadását követően még Pál József államtitkár-helyettes is tartott egy tájékozatót, érdemi vitát így a felvetett kérdésekről csak komoly időkorlátok között folytathattunk.

A kuratórium döntése alapján az emlékparkban ezúttal  Ratkó József emlékére ültettünk fát, aki hosszú éveken keresztül jelen volt közöttünk a táborban, s tevőlegesen is részt vett az írótábor munkájában. Ratkó József munkásságát ebből az alkalomból Serfőző Simon méltatta.   

A hagyományos zárófogadáson a magyar PEN Club Illyés Gyula-díját Hubay Miklós adta át Lackfi Jánosnak, a  Tokaji Írótábor díját a romániai László Noémi  kapta.
A 26. Tokaji Írótábor eseményeit összefoglalva azt az alábbiakkal zártam be: „Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy részvételével megtisztelte a 26. írótábort, és engedjék meg, hogy külön is megköszönjem külföldi vendégeinknek, hogy meghívásunkat elfogadták, és jelenlétükkel, előadásaikkal gazdagították az idei tokaji tábort. Hasonló tisztelettel köszönöm meg a hazai előadók értékes munkáját, akik kuratóriumunk kérésének eleget téve tárgyilagos és továbbsugározható gondolatokat fogalmaztak meg a tanácskozás témájával kapcsolatban. Szeretném megköszönni Tokaj városának és önkormányzatának, név szerint Májer János polgármester úr vendégszeretetét és támogatását. Tisztelettel köszönöm meg Miskolc és a megyei önkormányzat támogatását, s velük együtt mindazon  intézményeknek, vállalatoknak és magánszemélyeknek az önzetlen segítségét, akik, s amelyek a tanácskozást segítették.
Kedves barátaim! Több évtizedes tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ha értelmes célokat tűzünk ki magunk elé, akkor azok megvalósítására mindig megtaláljuk  a megértő támogatást Az idei tanácskozás célkitűzése – most már nyugodtan mondhatom – ezt a tapasztalatomat erősíti.”

A 26. Tokaji Írótábor eseménysorozata  valóban nemcsak az iménti hitemben erősített meg, hanem abban is, hogy  a rendezvény rangját, hatását azok a minőségi kategóriák viszik sikerre, amelyek a legmagasabb elvárásoknak is eleget tesznek. Ma már nyugodtan írhatom ide, hogy az a rangos, nemzetközi mértékkel mérve is  megbecsülendő előadói névsor, amely ennek a találkozónak a kérdéseire igyekezett válaszokat találni, igen magasra emelte az írótábor rangját. Más kérdés azonban, hogy  minderről  mi, s mennyi ért el az irodalmi és a nemzeti tudatba. Annak ellenére, hogy e tanácskozások teljes anyaga külön kötetben megjelent,  alig volt érezhető az irodalomban bármiféle visszajelzés. Igaz, készültek aktuális interjúk, rádió- és tévéadások, ennek ellenére nem éreztem sem korábban, sem a későbbi időkben, hogy a Tokajban elhangzottaknak lett volna méltó befogadása a magyar irodalomban és közéletben. Ennek az okát akkor is sejtettem már, de az azóta megtörtént és lezajlott események  feltevéseimet egyértelművé tették, és – sajnos – igazolták. Aminek egységben kellett volna működnie a nemzeti stratégia minden vonatkozásában, azóta tovább darabolódott a butaság és a tekintetnélküliség magyar kocsmájában.
Mindezt ma tudom így, akkor, közvetlenül az ezredforduló előtt azonban még bizakodóbb voltam, s élt bennem valami kevéske remény, hogy a feldarabolás megállítható. S mivel a kuratórium – az alapszabály adta lehetőségek alapján – harmadik alkalommal is a kuratórium elnökévé választott, minden kétségem ellenére vállaltam és folytattam azt a munkát, amit elkezdtünk. A 26. tanácskozáson javasolt két program  lényegét egyesítve, az évezred utolsó találkozójának fő témájául a kuratórium „Irodalmi nemzet? – hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón” című  kérdéskört jelölte meg.
A megvitatandó témával kapcsolatban Székelyhidi Ágoston „Nemzeti és irodalmi önismeret” című írásában az alábbiakról beszél: „Ha ezt a főcímet kibontjuk, irodalom és nemzet összetett viszonylatára találunk. Az egyik értelmezés azt sugallja, hogy a nemzet mindig készségesen befogadta irodalmát. Épülni akart és épült is belőle. Ez irodalom és nemzet biztonságos, zavartalan együttélését feltételezi. Így lett volna? A másik összefüggés inkább távolságra utal. Éppenséggel nem kiegyensúlyozottságot igazol, hanem irodalom és nemzet féloldalas kölcsönhatásáról beszél. E szerint a teljes nemzeti lét sokszor és sokáig kényszerűen elsősorban a nemzettudatban öltött testet, a nemzettudatot viszont elsősorban az irodalom táplálta és fejezte ki. A nemzet így sokszor és sokáig irodalmában létezett.”
A felvetett témával kapcsolatban – mivel erre ígéretet tettem a tábort bezáró kuratóriumi ülésen – az alábbi javaslatot fogalmaztam meg: „Amikor irodalmunk sokféleségét, egységét és szuverenitását javasoltam a jövő évi tanácskozás fő témájául, a tavalyi és az idei programok összegző folytatására gondoltam. Tételesen arra, hogy – ismereteim szerint – soha sehol senki nem vizsgálta meg érdemben még, hogy az 1918 utáni szétdaraboltság az egyetemes magyar írásbeliség szempontjából mit is jelentett, illetve jelent. Hogy ennek a nyolc évtizednek a magyar irodalma hány országban, milyen körülmények között alakult-formálódott, hogy az egyre erősödő kisebbségi magyar irodalmak a többnyelvű -kultúrájú közegből – közegekből – mit vettek át, s építettek be értékként az egész magyar irodalomba, kultúrába, s hogy ezek az értékek miként hatottak? Volt-e termékenyítő, katalizátori szerepük, avagy semlegesítődtek?! Az sem elhanyagolható ebből a szempontból, hogy a kisebbségi helyzetben lévő magyar írók, műfordítók – a fordítások által – lényegében a szomszéd népek irodalmát az egész magyarság számára hozzáférhetővé tették.
A sokféleség részben ezt jelenti, másrészt azokat az irányzatokat, amelyek századunk irodalmában megjelentek, hatottak, s hatnak még ma is. Ezt a sokféleséget – a magyar irodalom köztársaságát, ahogy Pomogáts Béla fogalmazott – az anyanyelv foglalja egységbe, amely ezáltal ennek a köztársaságnak a teljes alkotói szuverenitását biztosítja.
E hármas egység feltérképezése, hitem szerint, az egyetemes magyar irodalom szempontjából olyan alapvetés lehet, ha komolyan vesszük az előttünk álló évezredet, amely egyrészt összefoglalja mindazt, amit századunk magyar irodalma megalkotott, másrészt tovább építhető programot is adhat a most induló új nemzedék számára.
Véleményeteket, elképzeléseiteket várom az október végi kuratóriumi ülésre, ahol véglegesíthetjük a 27. Tokaji Írótábor fő programját.”

Az imént jelzett kuratóriumi ülésen az alábbi összefoglaló címet s témakört fogadtuk el: „Irodalmi nemzet? – hagyományok, kérdések, távlatok az ezredfordulón”, ami lényegét tekintve magába foglalta mindazt, amit a század- és ezredvég utolsó tanácskozásán akár egy tárgysorozat  lezárásaként is felfoghatunk.

Fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy Lakatos István, már korábban, javaslatot tett arra, hogy a kuratórium jelentessen meg egy gyűjteményt „Tokaj a világirodalomban” címmel.  Az ezzel kapcsolatos  tervezet  a  kiadványt azzal indokolta, hogy a tokaji borról, magáról Tokajról számos feldolgozás készült – egyebek mellett Mosolygó József vagy Papp Miklós helytörténeti munkái –, azonban a városról és a híres bor világirodalmi sikereiről, ismertségéről méltó összefoglaló eddig nem készült.  A kuratórium ezért Kiss Gy. Csabát és Sturm Lászlót bízta meg a gyűjtemény koncepciójának kidolgozásával, s annak szerkesztésével. Ezt a nagyon igényes munkát a két kurátor kitűnően elvégezte, s a tervezett gyűjtemény a  2000. évi írótábor idejére meg is jelent. E kezdeményezésnek mintegy  folytatásaként később, 2002-ben „Tokaj a magyar irodalomban” címen elkészült  az ikerpárja is.
A 27. Tokaji Írótábor programjának véglegesítése után  folytatódott a már korábban is gyakorolt rutinmunka, amely a

táborszervezés mindenkori , nem valami látványos, de  annál több erőfeszítést igénylő  háttérmunkáját jelentette. E munkának az oroszlánrészét Sáray László, az írótábor titkára vállalta magára, aki  nagy körültekintéssel, kitartással, nem kevés türelemmel, s végtelen elkötelezettséggel végezte. Elnökségem három éve alatt minden  gyakorlati és elvi kérdésben  elfogadható megoldásokat tudtunk  hozni,  noha néha egy-egy döntés meghozatala könnyebbnek tűnt, mint annak  végrehajtása. Például a táborszervezés anyagi biztosítása  folyamatosan gondokkal járt, nemkülönben az egyes kiadványaink költségeinek a fedezete, és sok más egyéb gazdasági természetű kérdés. A gazdasági feltételek megteremtése mellett  sokkal könnyebbnek tűnt a műsor összeállítása, az előadók felkérése, meghívása, bár a táborszervezésnek ez a része sem volt mindig ünnepi vigalom, hiszen ezernyi akadály merült fel olykor egy-egy egyeztetés alkalmával.
De, mint korábban is,  a rendezvény programjára ezúttal is sikerült olyan rangos előadókat meghívni, akik a programba foglalt irodalmi és történelmi kérdésekre használható válaszokat voltak képesek megfogalmazni. Szörényi László, Bányai János, Gálfalvi Zsolt, Görömbei András, Papp Tibor, Márkus Béla, Ács Margit, Balla D. Károly, Pomogáts Béla, Kulcsár Szabó Ernő fogadta el felkérésünket, és tartott előadást. A vitában pedig, egyebek mellett Bertha Zoltán, Tornai József, Tóth Éva és Tőzsér Árpád korreferátuma hangzott el.
A folyamatos munka – az élmények és emlékek sorát, még ha olykor igen fárasztó is volt  az egész – csak gyarapította.  Azonban a 27. találkozóra való utazásom s az azon való részvételem bizony hirtelen kétségessé vált. Ugyanis a rendezvény megnyitása előtti hajnalon erős vesekólika kerített a hatalmába, s bizony a tervezett délelőtti indulást el kellett halasztanom. Az látszott valószínűbbnek, hogy a Rákóczi pince helyett a kassai kórház urológiai osztályán kötök ki. De, szerencsére, a mindig kéznél lévő fájdalomcsillapítók és egyéb orvosságok a fájdalmakat oly mértékben csillapították, hogy délután már el mertem indulni. Nem állíthatom, hogy az előttem lévő alig egyórás utat kétségek nélkül vállaltam, de semmi egyéb megoldás nem maradt. Végül is különösebb baj nélkül érkeztem meg Tokajba, azonban maga a „baj” egészen nem múlt el. Továbbra is voltak fájdalmaim, s bizony a közelgő éjszaka  nem a jobbulás reményét vetítette elém.
Tény, hogy még másnap is gondom volt elgyalogolni a Rákóczi pincéig. Szerencsére a megnyitómat jóval korábban elkészítettem, így, az időről időre megújuló fájdalmaim ellenére  azt fel tudtam olvasni: „Amikor egy évezredet és egy évszázadot együtt és egyszerre búcsúztatunk, az összegzés követelménye természetes igényként merül fel előttünk. Kérdéseket fogalmazunk, s a kérdésekre válaszokat keresünk. Nem véletlen tehát, hogy az idei írótábor fő címe mögött is ott található a kérdőjel, amely többszörös aktualitást jelöl.

Az első aktualitása a nemzet és az irodalom feldaraboltságára figyelmeztet. Tételesen arra a tényre, hogy századunkban a magyarság és a magyar irodalom milyen helyzetbe került. Tudomásom szerint soha, sehol senki nem vizsgálta meg érdemben még, hogy az 1918  utáni szétdaraboltság az egyetemes magyar írásbeliség szempontjából  mit is jelentett, illetve  mit jelent folyamatosan. Hogy ennek a nyolc évtizednek a magyar irodalma hány országban, milyen körülmények között alakult, formálódott, hogy az ún. nemzetiségi magyar irodalmak a többnyelvű, -kultúrájú közegből – közegekből – mit vettek át, s építettek be értékként az egyetemes magyar irodalomba, kultúrába, s hogy ezek az értékek miként hatottak, volt-e termékenyítő, katalizátori szerepük, avagy semlegesítődtek az időben?! Az sem elhanyagolható ebből a szempontból, hogy a kisebbségben élő magyar írók-műfordítók lényegében a szomszéd népek irodalmát elérhetővé tették az  egész nemzet számára.
Az említett kérdőjelek egyik tág aktualitását e sokféleség jelzi, de ugyanakkor benne vannak azok a különféle irányzatok és áramlatok is, amelyek  századunk irodalmában megjelentek, hatottak, s hatnak ma is. Mindeme feldaraboltság és sokféleség ismeretében számomra irodalmunkkal kapcsolatban századunk legfontosabb ténye, hogy megőrizte egységét és szuverenitását – az anyanyelv által.
Tanácskozásunk címében rejtő további – véleményem szerint igencsak súlyos – aktualitás, vagy kérdéskör, ami bizony nem új keletű, hogy a nemzet vállalja-e ma az irodalmat, s hogy nemzeti-e még irodalmunk?!
Ezekre a kérdésekre, s mindarra, ami még túl van vagy mögötte az idei témánknak, az elkövetkező órákban – napokban bizonyára kapunk valamilyen használható választ. Megtörténhet, hogy a cím mögül eltűnik a kérdőjel, de számolni kell azzal is, hogy a kérdőjelek megsokasodnak.

Bárhogy is alakulnak dolgaink, az idei tanácskozás olyan alapozás lehet, ha komolyan vesszük az előttünk álló időt, amely összefoglalja századunk irodalmát, s tovább építhető programot adhat a következő nemzedék számára.
Ha van föladat, amit még a mi nemzedékünk elévégezhet, az nem más és nem kevesebb, mint irodalmunk szükséges egységének új alapvetése. Ha úgy tetszik: béketeremtés irodalmunk e századi belháborújában.
Ezért itt Tokajban, a magyar irodalom FŐVÁROSÁBAN minden jó szónak, minden jó gondolatnak helye és ideje van.”
Jelentős eseménye volt ennek  az írótábornak, hogy elfogadta meghívásunkat  Magyarország akkori kultuszminiszter, Hámori József. Megérkezése után a miniszter urat tájékoztattam  a tanácskozás programjáról, s rövid összefoglalót is mondtam az írótábor több mint negyedszázados történetéről. Ugyanakkor arra kértem Hámori Józsefet, hogy ha lehetséges,  hozzon olyan döntést, amelynek alapján a Tokaji Írótábor folyamatos pénzügyi támogatásban részesülne. Kérésem elől nem zárkózott el, s tudomásom szerint minisztersége alatt egyszeri támogatást kaptunk is tőle, de nem sokkal később  helyére más került, s így – feltételezésem szerint – a „folyamatos támogatás” lehetősége lekerült a napirendről.

A miniszteri látogatást követően egy másik látogatót is fogadnom kellett, bárha bejelentés nélkül érkezett. Dobrossy István, a Megyei Levéltár igazgatója  jött el Tokajba váratlanul, ami önmagában semmi gondot nem jelentett. Ám az én magángondom mellé – a vesebántalmaim tovább folytatódtak – , a levéltár igazgatója nem várt problémát vetett fel, ami komolyan érintette a Tokaji Írótábor jövőbeli sorsát. Az volt a helyzet, hogy az írótábor titkára főállásban a levéltár munkatársa volt,  s akkor és ott Sáray  László jelenlétében Dobrossy István elmondta, hogy a levéltár számára komoly tehertétel az a tény, hogy az írótábor adminisztrációs munkáit Sáray László a levéltárban végzi, a levéltár infrastrukturáját használja, s hogy az írótábor teljes dokumentációja a levéltárban van elhelyezve. Egyben utalt arra is, hogy mindez a levéltár számára komoly anyagi terhet is jelent. Az egészet azzal tetőzte be, hogy ott és akkor bejelentette, Sáray Lászlót  rövidesen nyugdíjazni fogják. Roppant fonák helyzet alakult ki, láttam, hogy   Sáray Lacit nagyon kellemetlenül  érintette igazgatója bejelentése, nemkülönben az írótábor archívanyagának  a jövőbeni sorsa. Ugyanakkor – miután ketten maradtunk – arra tett javaslatot, hogy az írótábor mai jellegét meg kéne változtatni, mégpedig oly módon, hogy a jelenlegi  helyébe egy elit tábort hoznánk létre, tízvalahány meghívott író részvételével. S ahogy mondotta volt: „Ennek az anyagi  fedezete biztosítva lenne.” Mindarra, amit itt most röviden összefoglaltam, ráment a délutánom nagy része. Végül azt mondtam  Dobrossy Istvánnak, hogy Tokaji Írótábor akkor is lesz, ha nem én leszek a kuratórium elnöke, s ha nem Sáray Laci lesz a titkár, s ha nem Dobrossy István lesz a levéltár igazgatója. Végül abban állapodtunk meg, hogy belátható időn belül elmegyek Miskolcra a levéltárba, s ezt a kérdést tisztázzuk. Még aznap este összehívtam a kuratórium tagjait, s tájékoztattam a kuratóriumot a történtekről. Májer János Tokaj polgármestere azonnal felajánlotta, hogy kész átvenni és helyet adni az írótábor teljes archívumának, s hogy hozzá Sáray Lacit is , mint az archívum gondozóját alkalmazásba veszik a városnál.

Nem mondhatnám, hogy ez a kellemetlen epizód  pillanatnyi hangulatomat emelte volna, azonban Májer János határozott álláspontja mégiscsak megnyugtatott,  s a majdani miskolci tárgyalási esélyeimet egyértelművé tette. Vagyis olyan adu volt a kezemben, ami, vagy amely a megbeszélés kimenetelét  kétségtelenné tette: megszűnt a zsarolhatóság lehetősége.
Mindezzel együtt  néhány gyakorlati tennivalót is meg kellett oldani a találkozó programjának keretei között. Ezek egyike az volt, hogy az írótábor kuratóriumának a megbízatási határideje december 31-én lejár. Alapszabályunk értelmében tehát azokat az irodalmi és kulturális szervezeteket, amelyek a kuratóriumi tagok delegálására jogosultak, felkértem, hogy erről a fontos kérdésről ne feledkezzenek meg, hiszen a 2000-ben megtartandó írótábor műsorát már ennek a megújított kuratóriumnak kell megszerveznie és megvalósítania.
A hagyományok szerint ugyancsak be kellett jelentenem a következő, 28. Tokaji Írótáborra tervezett programjavaslatot. A kuratórium két témakört javasolt.  Az első cím József Attilától származik, s így szól: „Kész a leltár”, alcíme: „A magyar költészet intellektuális jelenléte”.  A másik cím Szabó Lőrinctől származik: „Harc az ünnepért”, az alcíme: „A magyar gondolati költészet a jövő stratégiájában”. Végül – már a régi-új kuratórium – figyelembe véve a különböző javaslatokat, a 28. írótábor fő programjául a  „Harc az ünnepért – a magyar költészet változásai” című kérdéskör megvitatása mellett döntött.

Az évszázad és az évezred utolsó tanácsozása zárórészében a kiváló költő és jó barát, az írótábor rendezvényeinek mindenkori  résztvevője Kalász László emlékére ültettünk fát az emlékparkban. A Tokaji Írótábor díját ezúttal Varró Dániel kapta.

A 27. Tokaji Írótábor az alábbi rövid összefoglalómmal ért véget: „Kedves barátaim, a program szerint kereken tíz percem van arra, hogy összefoglaljam mindazt, ami itt az elmúlt három nap alatt elhangzott, de összefoglalható-e az összefoglalhatatlan, lezárható-e a lezárhatatlan, merthogy a nemzet és irodalom együtthaladása a történelemben olyan folyamat, amely csak elmúltával, a tegnapok tudásával zárható le vagy ismerhető meg, mert az idő törvénye a jelent a múlttá gyarapítani, és alapot vetni a holnapi feladatok megvalósításához. E végtelen és megállíthatatlan folyamatban az, amit itt elvégeztünk, nem  a teljesség, mert nem is lehet az, de annak egy része mindenképpen láthatóvá vált, bárha töredékeiben és kisebb fragmentumaiban is. Ennek ellenére hiszem, hogy töredék mivoltában is hasznos és használható értékek jelentek meg előttünk, itt Tokajban, a 27. találkozón. És ami feltárult – nemzet és irodalom, gond és gondolat – együttesen adja azt az egyenleget, amely e század lezárhatóságát vetíti elénk

A leköszönő kuratórium, s a magam nevében szeretném  tisztelettel megköszönni minden előadónknak felelősségteljes munkáját, s természetesen mindazokét is, akik hozzászólásukkal, gondolataikkal hozzájárultak az idei Tokaji Írótábor gazdagításához. Hasonló tisztelettel köszönöm meg vendéglátóinknak, Tokaj város önkormányzatának, a Tokaji Ferenc Gimnázium Igazgatóságának, s nem utolsósorban önzetlen támogatóinknak mindazt, amivel lehetővé tették, illetve amivel hozzájárultak ahhoz, hogy az idei 27. Tokaji Írótábort sikeresen megvalósíthattuk. Mindenkit tisztelettel és szeretettel  hívok meg a 2000. esztendőben sorra kerülő 28. Tokaji Írótáborba. Ezzel a 27. Tokaji Írótábor tanácskozását befejezettnek tekintem.  Viszontlátásra 2000-ben itt, Tokajban, a magyar irodalom fővárosában.”

A Dobrossy Istvánnal történt megállapodás  alapján – pontosan már nem emlékszem az időre – valamikor szeptember második felében, vagy október elején – Miskolcra utaztam, hogy a Tokajban felmerült kérdéseket hármasban, Sáray Lászlóval együtt, tisztázzuk. A kézenfekvő megoldáson túl sokat töprengtem azon, hogy egy ilyen felbecsülhetetlen érték, mint amilyen a Tokaji Írótábor archívuma, miért jelenthet tehertételt egy levéltárnak. Hiszen több mint negyedszázadnyi hanganyag, film, kép és írásos  dokumentum egyedülálló gyűjteményéről van szó. Ahelyett, hogy birtokosként ezt a dokumentációs gyűjteményt igyekezett volna óvni, feldolgozni, feldolgoztatni, amint tapasztaltam, szabadulni szeretett volna tőle. Persze, az is lehet, hogy e mögött az egész mögött valami egyéb szándék húzódott meg.
Amikor azonban közöltem Dobrossy Istvánnal, hogy ha az írótábor dokumentációját a továbbiakban a levéltár nem tudja vállalni, akkor egy-két nap leforgása alatt az egészet elszállítjuk Tokajba, gyorsan álláspontot változtatott. Végül is akkor az írótábor teljes archívuma, annak gondozójával, Sáray Lászlóval együtt a Megyei Levéltárban maradt. Az ajánlott „elit-tábor” ezek után szóba se került.

Ahogy már korábban is leírtam, a kuratórium mandátuma az év végén lejárt, az én elnöki megbízatásommal együtt. Az alapszabály értelmében az új kuratórium első, alakuló ülésén, a tisztújításra is sor került. Az írótábor új kuratóriuma Hubay Miklóst választotta meg elnöknek, a titkári teendők elvégzésével a kuratórium továbbra is Sáray Lászlót bízta meg. Én pedig a kuratórium rendes tagjaként folytattam tovább a  rám háruló munkát.
Ezt a rövid és bizony hézagos  emlékezést azokkal a gondolatokkal szeretném befejezni – mert lezárni egyelőre lehetetlen volna –, amelyeket az írótábor harmincadik évfordulójára készített összefoglalómban rögzítettem.
„Ha valamit ki kellene emelni az elmúlt harminc év erőfeszítéseiből, akkor én elsőül a magyar irodalom egységének, oszthatatlanságának rejtett vagy nyílt demonstrálását javallanám. Ezt akár alapvető elvként is rögzíthetnénk, mint olyan tényt, amely a Tokaji Írótábor műhely voltát, közös vállalását, irodalmunk egyetemességét központi gondolatként értelmezte, és gyakorolta. (…) Amikor a kuratórium tagja lettem, akkor már lényegében ez a korábban elindult alapozás egyértelművé vált, s benne a nemzet és irodalom egy egészként jelent meg. Később, elnöki időm alatt, lényegében az érdemi munka azzal tágult, hogy képesekké váltunk nemzetközi tanácskozások megszervezésére is. E tanácskozások lényege az volt, hogy megismerjük, miként viszonyulnak történelmünkhöz, irodalmunkhoz a velünk szomszédos nemzetek, hogy miként ítélik meg ugyanazokat az eseményeket, amelyek történelmünk közös részei.  Igaz, öröm volt számomra látni, miként emelkedik a Tokaji Írótábor az időben át egy század- és ezredfordulón, egészen máig. Örülök annak, hogy kiváló, nagy tudású kurátorokkal dolgozhattam együtt, s dolgozhatok együtt ma is. Az elmúlt  harminc év élményeiből pedig az lehetne a mostani összegzés, hogy ha van egy használható múltképünk, akkor arra bízvást lehet használható jövőképet alapozni. S mert a megélt három évtized  múltképe szerintem használható, a Tokaji Írótábor lehetőségei Tokajban, a magyar irodalom Fő-Városában, szinte korlátlanok.

(Buzita, 2006. február-március)