Az irodalom vonzásában - Alkalmi szemlélődés Turczel Lajos alkotóműhelyében

Nyomtatás
Kilenc évtized emberi léptékkel mérve tiszteletre méltóan hosszú idő. A köztudat szerint a sors különleges ajándéka a hosszú élet, amely csak a kiválasztottaknak, a sors kegyeltjeinek adatik meg. A 90. életévét betöltő Turczel Lajos minden bizonnyal közéjük tartozik. Sorsának legszebb ajándéka mégsem az évtizedekkel mérhető idő, hanem az a körülmény, hogy maradéktalanul megvalósíthatta ifjúkori álmait: egy hosszú életen át szolgálhatta szűkebb nemzeti közösségének, a felvidéki magyarságnak irodalmát, szellemi-kulturális életét.


Nem foglalkozásnak, hanem hivatásnak tudta és végezte munkáját. Tevékenysége nem teher, hanem az öröm forrása, az önmegvalósítás, az emberi kiteljesedés választott útja volt. Megelégedéssel, hiányérzet nélkül tekinthet vissza kilenc évtized magasából: adottságainak és lehetőségeinek, kivételes képességeinek egyetlen porcikáját sem hagyta elkallódni. Az egykori szegénysorsú szalkai kisdiák napjainkban az egész magyar nyelvterületen ismert és elismert tudós, akinek legendák övezte élete és munkássága már rég nem magánügy, korántsem „periferikus, kisebbségi” produktum csupán, hanem az egyetemes magyar kultúra szerves és elidegeníthetetlen, számos díjjal és kitüntetéssel jutalmazott része. Ez az alkalmi számvetés csupán az életmű körvonalait érzékeltetheti. Turczel munkásságának súlya, valós értékei és jelentősége csupán az immár csaknem kilenc évtizedes kisebbségi létünk társadalmi történéseinek, a fennmaradásért folytatott küzdelmeinek, kultúrateremtő törekvéseinek, sajtó- és irodalomtörténetének stb. kontextusában lenne felmérhető megközelítő pontossággal. Meddő próbálkozás lenne egy – bármily tekintélyes – ünnepi alkalom jegyében születő számvetés keretében mérlegre tenni Turczel küzdelmes életének és munkásságának eredményeit. Ezért a kiterjedt, a nemzetiségi kereteket messze meghaladó életműve néhány kiemelkedő pontjának, fontosabb állomásának érintésével kíséreljük meg felidézni immár legendássá váló, közösségünk szimbólumává nemesedő alakját és jelentőségét.
Turczel életének kezdeti körülményei nem kecsegtettek a felemelkedés, a felívelő életút lehetőségével. Törvénytelen gyereknek született, nagyszülei szegény, de szívmeleg családjában töltötte élete első évtizedét. Művelődését hozzátartozói és humánus emberek összefogása tette lehetővé. Már elemistaként fokozott érdeklődést mutatott az írott szó, a könyvek világa iránt. Középiskolás korában pedig tudatosan írónak készült. Szorgalmasan írogatott: naplót vezetett, versei, karcolatai jelentek meg az ifjúsági sajtóban. Széles körű irodalmi ismereteit, olvasottságát gimnazistaként alapozta meg. Kitartó szorgalommal, eltökélt szívóssággal művelte magát. A jövőjét magyar–latin szakos tanárként és alkotó íróként képzelte el. Nem rajta múlott, hogy sorsa másként alakult. A második világháború küszöbén, 1938-ban érettségizett. Reálgimnáziumi érettségijével csak görög nyelvből való különbözeti vizsgával juthatott volna be a hőn óhajtott magyar–latin szakra. Így kényszerűségből a pozsonyi szlovák egyetem jogi karára iratkozott be. A történelem kulisszái közben elfordultak. A visszacsatolást követően Budapesten kezdte és fejezte be jogi tanulmányait. A pesti diákévek alatt tovább erősödtek az irodalom iránti vonzalmai, a korlátlan könyvtári és művelődési lehetőségek révén széles körű olvasottságra, sajátos irodalomszemléletre, a magyar és világirodalom kiemelkedő alkotóit és műveit felölelő tájékozottságra tett szert. Tehetségének, adottságainak, lehetőségeinek kibontakoztatására és eredményekre váltására azonban csak jóval később kerülhetett sor. A kor, a történelmi és társadalmi közeg, amelyben legszebb, legfogékonyabb ifjú évei teltek, nem kedvezett Turczel hajlamainak és adottságainak. Csupán nagy kerülőkkel, egyéni és történelmi kataklizmák (háború, hadifogság, magyarüldözés, kényszerpályák) után, jóval az optimális korhatáron túl érkezett műveltségének és kivételes adottságainak megfelelő tevékenységi területre. Tanári állást vállalt Komáromban a háború után elsőként megnyíló magyar gimnáziumban. A tornyosuló tanári munka mellett továbbtanulásra vállalkozott, levelező hallgatóként magyar–szlovák szakos stúdiumot kezdett a pozsonyi egyetemen. Sas Andor, a magyar tanszék akkori vezetője hamarosan felfigyelt a tájékozott, kiváló adottságokkal rendelkező, a vizsgákra alaposan felkészült hallgatóra. Különösen A reformkor megyei életének rajza Arany Elveszett alkotmányában című szakdolgozatára, amelyben Turczel meglepően érett, eruditív irodalomtörténészként mutatkozott be. A rendkívül gazdag Arany-filológiát gazdagította új meglátásokkal. A terjedelmes tanulmányban Turczel azzal az irodalmi körökben egykor közkeletű felfogással vagy inkább irodalomtörténeti babonával száll szembe, miszerint Arany Petőfihez viszonyítva csupán „szófogadó nyárspolgár” volt, akiből hiányzott a forradalmi szellem és bátorság, a társadalmi haladás iránti elkötelezettség. Ezt a felfogást sokáig éltette Babits Mihály tekintélye, akinek egy szellemes, de erősen vitatható axiómája szerint – a természetüket tekintve – Petőfi egy nyárspolgár a forradalmár álarcában, Arany pedig forradalmár a nyárspolgár álarcában.

Turczel az Elveszett alkotmány tüzetes, körültekintő elemzésével, gazdagon adatolva, jogi-történelmi tényekkel alátámasztva bizonyította, hogy Arany jól látta és ki is merte mondani kora társadalmának visszásságait, igazságtalanságainak gyökereit, okozóit. Teljesítményéből mitsem von le az a körülmény, hogy írásából a jogásznak, a jogtörténelem tudósának, a közjogilag tájékozott történésznek a hangja szól erősebben a műkritikusénál. A dolgozat, amely 1954-ben a Fáklyában látott napvilágot, nemcsak Turczel meglepő irodalomtörténészi erudícióját bizonyítja, de arról is tanúskodik, hogy korábbi stúdiuma, tájékozódása nem volt hiábavaló: jogi műveltsége szemléleti racionalizmusán, logikai gondolatvitelén, szépírói ambíciói pedig nyelvének plaszticitásán, képi telítettségén hagyott nyomot.

Az Arany-tanulmány sorsdöntőnek bizonyult Turczel életében. Sas Andor még a diploma megszerzése előtt meghívta oktatónak a magyar tanszékre. Turczel belső késztetésnek engedve vállalta el a tanszéki megbizatást, ifjúkorától dédelgetett tervei megvalósulását remélte tőle, hogy végre minden erejét és tehetségét az irodalomnak szentelhesse. Még friss és fájó volt benne az élmény a szlovákiai magyarság pokoljárásáról. Tudatában volt, hogy a nemzetiségi-kisebbségi sors kitartó és következetes küzdelem a megmaradásért. Ebben a küzdelemben fontos szerepe van az irodalomnak, a kultúrának, a kulturális és történelmi hagyományoknak. Kevesen hittek olyan rendíthetetlen, konok meggyőződéssel az irodalom egyéni és közösségi hasznában, társadalmi küldetésében, mással nem pótolható hatásában. Turczel az identitás megőrzése, az egészséges önérzet, a józan önismeret kiapadhatatlan forrásának tudta és hirdette. Nem véletlen, hogy a tanszéki munka mellett kiemelt feladatának tartotta a szlovákiai magyar irodalom ápolását, szervezését, a felvidéki magyarság irodalmi-kulturális-történelmi hagyományainak feltárását, közkinccsé tételét, így nemzeti kisebbségünk öntudatának, identitásának erősítését, a szülőföldhöz, az anyanyelvhez való ragaszkodás érzésének táplálását. Turczel annak ellenére, hogy a gyér létszámú, rosszul ellátott tanszéken tornyosultak a feladatok, a tanításon kívül főként kritikusi, komparatisztikai és hagyományébresztő feladatokat vállalt. Mindhárom témakörben maradandót alkotott. Életművének leg-időtállóbb része azonban mindenképpen a kritikusi, irodalom- és kultúrtörténeti munkássága, hagyományfeltáró tevékenysége. Turczel témaköreinek változatossága, művei sokrétűsége, sokműfajúsága a humán kultúra szinte minden számottevő területére kiterjedő érdeklődése, mohó ismeretvágya mellett a körülmények kényszerítő hatása döntő szerepet játszott. Alkotói korszakait átfogó, évtizedeken át tartó, széles körű kutatásba kezdett. Feltárni igyekezett minél több és nemesebb helyi irodalmi-történelmi értéket abban a reményben, hogy a felébresztett egészséges lokálpatriotizmus hullámai szélesebb körben, nemzetiségi közösségünk minden rétegében terjedni fognak. Számításai beváltak, igyekezete nem veszett kárba, a háború után felnövekvő generációknak mindez újdonságnak hatott, s jelentősen hozzájárult a szlovákiai magyarság helyzettudatának, identitásának erősödéséhez. Turczel rendre felkereste azokat a helyeket, ahol valamilyen jelentős személyiség született vagy történelmi esemény zajlott. Cikkekben, tanulmányokban, helyszíni előadásokban figyelmeztette a közvéleményt a hagyományápolás fontosságára. Tevékenysége kiterjedt Szlovákia egész területére. Szencen Szenci Molnár Albertről, Komáromban Jókai Mórról és másokról, Érsekújvárott Czuczor Gergelyről, Nagykaposon Erdélyi Jánosról, Borsiban II. Rákóczi Ferencről, Losoncon Kármán Józsefről, Rimaszombatban Tompa Mihályról, Kassán Kazinczy Ferencről, Batsányi Jánosról, Sklabonyán és Nagykürtösön Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről tartott népszerűsítő, de tudományosan megalapozott előadást. Nem hiányzott feltáró, tudatosító programjából Balassi Bálint, Pázmány Péter, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, Kassák Lajos, József Attila, Márai Sándor, Illyés Gyula és mások kapcsolata tájainkkal. Szót ejtett mindazokról, akik az „első és második kisebbségi sors” (1918–1938) idején valamilyen formában érintkeztek a szlovákiai magyarsággal. Tudományos kutatásainak jelentős része olvasható a korabeli sajtóban, illetve a szerző gyűjteményes köteteiben. Feltárt adatainak legtöbbje helyet kapott a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona (1981) és A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 (1997) című tudományos igényű kiadványokban is. Mégsem a napvilágot látott ismeretek jelentik Turczel munkásságának legéretékesebb hozamát, hanem a tevékenysége nyomán kibontakozó hagyományápolás, évenként megismétlődő ünnepségek, megemlékezések (Szenci Molnár Napok, Tompa Mihály Napok, Mikszáth Napok, Jókai Napok stb.) rendszeressé, hagyományossá válása, ami jelentős mértékben járul hozzá önismeretünk, identitásunk, helyzettudatunk, lokálpatriotizmusunk erősödéséhez, tartós jellegűvé formálásához.

Turczel előadásai, hagyományébresztő cikkei, tanulmányai országszerte ismertté tették a nevét. A népszerűsítő szándék, az évfordulókhoz kötődő alkalmiság nem fokozta le írásainak színvonalát, meggyőző erejét. Kezdettől fogva birtokában volt azoknak az eszközöknek, amelyek sajátos műfaját, a tanulmányba, értekezésbe oltott esszét olvasmányossá, tudományosan megalapozottá, így meggyőzővé tették. Egyszerre tudott tájékoztató, érdekes és ízlésformáló lenni. Káprázatosan rövid idő alatt felzárkózott szellemi életünk élvonalába, nevét együtt emlegették Fábry Zoltánnal, Egri Viktorral, Sas Andorral mint nemzetiségi kultúránk legfőbb reprezentánsait.

Az ötvenes évek közepe táján Turczel – feltehetően tanszéki feladatként – átmenetileg komparatisztikai kutatásokba kezdett. A XIX. századi szlovák–magyar irodalmi kapcsolatokat vizsgálta a kor kiemelkedő szlovák prózaírói műveinek tükrében. Az ebben a témakörben születő tanulmányai tanúsítják, hogy ezen a kényes, nagy körültekintést igénylő területen is otthonosan mozog, munkái máig forrásértékűek. Turczelt sokat foglalkoztatta a realizmus, illetve a kritikai realizmus fogalma, lényegi mibenléte. Több feltűnést keltő előadás tartott erről a témáról, s ha nyíltan nem is fogalmazhatta meg, a sorok között elejtett megjegyzéseiből, célzásaiból világosan kiderül, hogy sohasem fogadta el az ún. szocialista realizmus mesterséges konstrukcióját. Nem véletlen, hogy a realizmus szlovák úttörőinek, a romantikából épphogy kilábalt alkotóinak (Kukučín, Jesenský, Hviezdoslav) műveit vette szemügyre.

A legalaposabban Martin Kukučín főművének, a Ház a domboldalon (1904) című regénynek realisztikus vonásait vizsgálta. A kor szlovák írói közül Kukučín küzdött a legkövetkezetesebben a nép felemeléséért, a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetéséért, a kiváltságok eltörléséért. Érdemeiből sokat levon, hogy a problémák megoldására csupán utópisztikus elképzelései voltak (Kukučín társadalmi illúziói a Ház a domboldalon című regényében, 1956).

Janko Jesenský életművéből a Demokratákat elemzi a realizmus ismérvei és a korabeli társadalmi mozgás, a szociális problémák felől. Humorát, ironikus látásmódját, a kisemberek iránti vonzalmát, a témaválasztásait Mikszáthtal rokonítja. Jesenský is a realisztikus társadalomrajz, a hiteles, vérbő jellemek rajzolásának művészetével tűnik ki. Műve a polgári társadalom átfogó tablója, tipikus kisvárosi figurákkal, fordulatos, anekdotikus epizódokkal, melyet a szatirikus ábrázolásmód, a kíméletlen irónia leleplező jellegűvé színez.

Turczel az ötvenes évek második felében felhagy a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok kutatásával. Utolsó komparatisztikai műve – Pavol Országh Hviez-doslav és a Kisfaludy Társaság – 1958-ban jelent meg. Ezzel lezárult Turczel pályájának az a korszaka, melyet a pályamódosítást követő pozsonyi beilleszkedés és kibontakozás éveinek (1954–1957) nevezhetünk. Ennek az időszaknak a szorgalmas és igen változatos tematikájú publikációs tevékenység az egyik jellemzője. Írásaiból a lelkes és tájékozott olvasó hangja szól, a legmélyebb olvasói élményeit formálta esszékké, tanulmányokká. Vallomásos jellegű írásai tanúsítják, hogy irodalmi érdeklődését jelentősen alakította az örök emberi értékekbe, a haladásba vetett hite. A társadalmi prosperitás kezdeményezőire figyelt, az etikus-humanista magatartásra keresett példát és bátorítást az irodalomban. A különféle évfordulók, irodalmi-kulturális események kapcsán írt cikkei, emlékező-értékelő tanulmányai az emberi haladás és felemelkedés, a szabadság és demokrácia eszméinek művészeit, bátor úttörőit idézik. A világirodalomból Swift, Cervantes, Whitman, Chevallier, a magyar irodalomból Arany János, Csokonai, Tömörkény és mások nevével és művével találkozhatunk. Érdemes felidézni egyik legkedvesebb, általa világirodalmi rangúnak tartott, az irodalomtörténet által méltatlanul marginálisan kezelt novellistáról, Tömörkény Istvánról szóló megemlékezésének lényegi mondanivalóját. Írása tömény nosztalgia az egykori meghatározó olvasmányélmény iránt. A világ, amely Tömörkény novelláiból feltárul, nem volt idegen Turczel számára, ő is hasonló környezetben és közegben töltötte élete meghatározó, személyiségformáló éveit. A magyar irodalom „Hamupipőkéjének” nevezte, a „nyelvi elszigeteltség és testvértelenség s a kisnemzeti sors” által blokád alatt tartott tehetségek közé sorolta, aki bármely nagy nemzet fiaként születve világhírre tett volna szert. Életében nem volt hozzá kegyes a sors. Kora a „minden ízében, minden betűjében magyar írásművészetét vidéki különcségnek, provincializmusnak fogta fel”, s mint annyi magyar író, csak halála után kapta meg a tehetségéhez méltó elismerést. Csak hosszú évek múlva derült ki, hogy úttörő volt, a realisztikus parasztábrázolás előfutára. A lelke mélyéről szakadt fel Turczelnak ez az írása, minden során érződik, hogy a maga teljes valóságában felfogta a „célszerű szögény embörök” írójának üzenetét, tehetsége sajátosságait és összetettségét.
Turczel munkásságának további fontos részét irodalomszervezői és kritikai tevékenysége képezi. A cseh/szlovákiai magyar irodalomnak kezdettől fogva retardáló körülménye volt a kritikushiány. Egy-egy hosszabb-rövidebb időszakot leszámítva az alkotók úgy érezhették, hogy nincs, aki figyelemmel kísérné munkájukat, bírálná műveiket, megszívlelendő tanácsokat tudna adni. Nincs objektív értékrend. Hol a politika, hol az ideológiai-világnézeti szempontok, hol a hozzá nem értés, hol egyszerűen az érdektelenség gátolta az irodalom egészséges fejlődését. Turczel fellépésekor (1954) Fábryn kívül legfeljebb rutinos recenzenseket lehetett megnevezni (Egri, Sas, Rácz). Nem véletlen, hogy Turczel kötelességének érezte bekapcsolódni irodalmunk fejlődési folyamatába; szervezni-bírálni, s ez által fejlődésre serkenteni irodalmi kultúránkat. Saját bevallása szerint belső késztetései mellett Fábry példája és ösztönzése nyomán kezdte művelni a kritikát. Szórványos előzmények után 1956-tól 1965-ig átfogó és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai és irodalomszervezői tevékenységet folytatott. Figyelme minden korosztályra kiterjedt a már „befutott” íróktól a pályakezdőkig. A korszak aktív kritikusai (Tóth Tibor, Csanda Sándor, Rácz Olivér) között egyedülálló tudatossággal és konkrét kritikai programmal indult kritikusi pályáján. Felkészültsége, céltudatossága kritikai elveinek következetes betartásában, átgondoltságában, rendszerezésében is megmutatkozott. Alapvető elve a segíteni akarás, az alkotók fejlődésének egyengetése, ha erre méltónak mutatkoztak. Az építő kritika nagy mestereinek nyomába szegődve, főként Arany, Bajza, Erdélyi és más magyar klasszikusok szellemében összefoglalta és ars critica-szerűen kifejtette műbírálói elveit és célkitűzéseit: a kritika tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét, az írót és az olvasót. (Kritika és mű, 1956). Műbírálói tevékenységét mindvégig ehhez az alapelvhez igazította. Nem recenzensnek készült. A legtöbb esetben nem egyetlen műre irányult kritikai figyelme, hanem a bírált mű kapcsán az alkotó munkásságának egészéről nyújt összefoglaló képet, s meghatározza az irodalomtörténeti folyamatban elfoglalt helyét. Jó példája ennek az Egy költő útja (1956) című tanulmánya, amelyben Bábi Tibor költészetéről ad összefoglaló szintetikus jellegű képet a lírikus első két kötete alapján. Ebben az első jelentősebb kritikai tanulmányában felvonultatja kritikusi eszközeinek és elveinek az aktuális művészetpolitika korlátaihoz igazított fegyvertárát. A zsdanovi esztétika az ún. stíldemokratizmus, vagyis a közérthetőség jegyében száműzni kívánta a versekből a költőiséget, az áttételes kifejezések, általában a poétikai eszközök használatát. Elemzésében Turczel is az „eszmei mondanivalóra” koncentrál, de hangsúlyozza, illetve mentegeti például a szimbólumok használatát a közvetlen megnevezés, a direkt fogalmazás rovására. „Ma a költészetben csak akkor látjuk szívesen a szimbólumot, ha az a költő gondolatainak szinte szárnyat adva, az egész eszmei mondanivaló hatását jelentősen felfokozva – egyúttal kulcsként is szolgál a vers könnyebb megértéséhez.”

Turczel kritikusi credóját leginkább a Kritikai utóhang (1956) című tanulmányából szűrhetjük ki. Egy kiadói év áttekintése, eredményeinek mérlegelése, tendenciáinak kitapintása, minden műfajra és problémakörre kiterjedő figyelmű vizsgálata jellemzi ezt a terjedelmes írást. Ahhoz, hogy megértsük és értékelni tudjuk Turczel véleményét, bíráló vagy dicsérő megjegyzéseit, elég felidézni az írás néhány alapgondolatát: „Az irodalmi elemzés, a kritika viszonyítás. Egy konkrét műnek vagy esetleg egy konkrét irodalmi szakasznak viszonyítása az esztétikai követelményekhez; ezek az esztétikai követelmények pedig nem merev, örök érvényű dogmák, hanem a művészi alkotómunkáról kialakított és leszűrt olyan törvényszerűségek, amelyeket az emberi gondolkodásnak és szépérzéknek a társadalom fejlődésével bekövetkező változásai időnként módosítanak.”
Ezek az alapelvek vezérelték Turczelt kritikai tevékenysége folyamán, különösen 1956 és 1965 között, mikor a legtöbb, legidőtállóbb kritikáit, tanulmányait írta. Ebben az időszakban minden téren messze fölülmúlta kortársait Fábryt is beleértve. Szinte minden megjelenő műre reflektált, az arra érdemes alkotókról és művekről a kismonográfia kereteit is kitöltő terjedelemben. Mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Emlékezetesek a Fábry, Egri, Ozsvald, Duba, Rácz, Tőzsér munkásságát elemző tanulmányai, kritikái. Forrásértékűek az irodalomtörténeti léptékű fejlődésképei, műfaji összefoglalói: Líránk helyzete és perspektívái, Drámaírói utánpótlásunk, Vázlatkép az utóbbi évek néhány drámájához stb.
Pótolhatatlan vesztesége irodalmunknak, hogy Turczel a hatvanas évek közepétől fokozatosan felhagyott a kritika rendszeres művelésével. Néhány felmérő-értékelő jellegű írószövetségi beszámolót, emlékező-méltató reflexiót, irodalomtörténeti indítékú könyvismertetést leszámítva szórványossá, alkalmivá vált kritikai-ismertető tevékenysége. Utolsó jelentős kritikai tette egy felhívó-figyelmeztető tanulmány, vitaindítónak szánt eszmefuttatás közzététele volt (Színvonal és felkészültség, 1965), amelyben felmérte irodalomkritikánk addigi fejlődését, helyzetét, feladatait. Írásában némi mentegető hangsúllyal idézi fel a szlovákiai magyar irodalomkritika (s benne saját) elvi-esztétikai törekvéseit, eredményeinek és módszereinek a sematizmusban való elmarasztalhatóságát. A felvetett problémák aktualitása, égető mivolta, gondolatgazdagsága ellenére is meglehetősen gyér visszhang kísérte az írást. Vita nem keletkezett. Lehet, hogy ez az érdektelenség is közrejátszott abban a műfajváltásban és erőátcsoportosításban, amit Turczel a hatvanas évek közepén végrehajtott, s amire később így emlékezik vissza: „Kezdettől fogva a cseh/szlovákiai magyar irodalom fejlődési problémái kötik le az érdeklődésemet. Eleinte elég hosszú ideig jóformán csak kritikákat írtam, bár elsősorban az irodalomtörténet vonzott, s a kritikát nem kedvtelésként, hanem szolgálatként vállaltam. A hatvanas években aztán, amikor az újraindulás nehézségein túljutottunk, a kritikusi tevékenységet egyre inkább az irodalomtörténetre váltottam át.”
Az irodalomtörténeti munka, kutatás, forrásfeltárás nemcsak időigényesebb, hanem lényegesen bonyolultabb, s főként szerteágazóbb a kortársi irodalmi folyamatot és a megjelenő műveket figyelő kritikánál. Turczel kényszerűségből egy időre visszavonult az irodalmi élet közvetlen zajlásától, hosszú és fáradságos kutatómunkába kezdett: a polgári köztársaság társadalmi és politikai viszonyai által determinált körülményeknek, összefüggéseknek, fejlődési feltételeknek feltárására és rendszerezésére vállalkozott. Téma- és irányváltásában a szubjektív okok, alkati tulajdonságok mellett döntő szerepe volt annak a felismerésnek és gyakran hangoztatott igény tudatosításának, miszerint minden kor irodalmának egészséges fejlődésében múlhatatlanul szükséges a korábbi korszakok hagyományainak feltárása, maradandó értékeinek áthagyományozása.
Két év kemény könyvtári-levéltári kutatómunka eredményeként született meg Turczel monografisztikus műve Két kor mezsgyéjén (1967) címen. Szakmai és olvasói körökben egyaránt osztatlan elismerés fogadta, az egész magyar nyelvterületen felfigyeltek rá. Méltatói közül többen a csehszlovákiai magyar tudományos gondolkodás és kutatói szorgalom legnagyobb eredményét üdvözölték benne. Ez az egyedülálló, méreteiben is impozáns mű rászolgált az elismerésre. Szerzője tudományos alapossággal feltérképezte a polgári köztársaság 1918 és 1938 közötti időszaka irodalmi-kulturális életének létfeltéleit. Imponáló adatbőséggel, értékelő-elemző kommentárok kíséretében beszámol a felvidéki magyarság helyzetéről, egzisztenciális viszonyairól, a kisebbségi önvédelem politikai-világnézeti formáiról, az iskolarendszerről, az irodalmi és tudományos élet fejlődési körülményeiről, a művészetek helyzetéről, az iskolán kívüli művelődés, tudományos ismeretterjesztés lehetőségeiről, az ifjúsági mozgalmakról, a sajtó mozgalmas történetéről, törekvéseiről stb.
Mindezek tüzetes feltárása, rendszerezése, értékelése nélkül elképzelhetetlen irodalmunk, kulturális életünk történetének megírása, objektív mérlege. Turczel ezzel a művével szinte egyedül teremtette meg a régóta hiányolt irodalomtörténeti szintézis egyik döntő feltételét. Monográfiájának tudományos és forrásértékét fokozza a több mint száz könyvoldalt felölelő, 677 tételű jegyzetapparátus.
A monográfia impozáns méretei, a feltárt ismeretek bősége sem jelenthette azonban az anyag teljes feldolgozását, a történelmi és kulturális kútfők maradéktalan elemzését, értékelését. Egyes témakörei további kutatást igényeltek, most már hangsúlyozottan irodalom- és műközpontú megközelítéssel. Könyve megjelenése óta Turczel ilyen jellegű kutatásokat folytat. Munkájának folyamatosságát, céltudatosságát és irodalomtörténeti jelentőségét műfajtörténeti fejlődésrajzok, az egyes irodalmi jelenségek hátterét és jellegét megvilágító tanulmányok, sajtótörténeti kismonográfiák és kapcsolattörténeti összefoglalások jelzik. Eredményei sorjázó köteteiben – Portrék és fejlődésképek (1977), Hiányzó fejezetek (1982), Emlékezések és tanulmányok (1987) olvashatók.
Turczel at 1989-es politikai fordulat után is folytatta kutatómunkáját. A legnagyobb feltűnést egy sporttörténeti monográfiával keltette (Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938), amelyben a Két kor mezsgyéjén című művét egészítette ki a magyar nemzetiségi sportélet történetével. A hagyományfeltárás témakörében születő újabb írásait a Visszaemlékezések kisebbségi életünk első szakaszára (1995) című kötetben gyűjtötte össze. Munkásságának központjában továbbra is a feltáró, a hagyományőrző szándék dominál, de írásaiban egyre több az emlékező mozzanat, az önelemző visszapillantás, a gyermek- és ifjúkorra, a szülőföldre és nyelvére, az első irodalmi próbálkozásokra, a szellemi öntudatosodás, önmagára eszmélés éveire, a meghatározó könyvélményekre stb. Ezeket az írásokat a nosztalgia, a líra melege hatja ét. Irodalmunk tudós kutatója azonban önéletrajzi vonatkozásainak feltárásával is tud általános érvényű dolgokat mondani. Vallomásait nem csupán a konkrét mondanivaló, a sok néprajzi, szociográfiai, történelmi, kulturális és irodalmi stb. adalék, hanem a megírás jellege, a nem csekély leíró és ábrázolókészség teszi élvezetes olvasmánnyá.

* * *
Reméljük, hogy az elmondottakkal, ha vázlatosan, töredékesen is, de érzékeltetni tudtuk azt a hatalmas munkát, amit Turczel Lajos az elmúlt hat évtized alatt irodalmunk és kultúránk, szellemi életünk fejlődése-gazdagodása érdekében elvégzett. Tevékenysége átíveli a „harmadik kisebbségi sors” évtizedeit a jogfosztottságunk megszűntétől napjainkig. Aligha van olyan kérdése nemzetiségi irodalmunknak és kultúránknak, főként a két háború közötti időszak szellemi életének, amelyre Turczel Lajos munkásságát megkerülve érdemleges választ lehetne adni. Eredményeivel, kritikusi véleményével, esztétikai értékrendjével, sajátos irodalomszemléletével vitatkozhatunk ugyan, de a mintegy másfél tucat könyvben manifesztálódott munkásságát mellőzni nem lehet. Tiszteletre méltóan gazdag életműve lezáratlan, adják az égiek, hogy erőben, egészségben folytathassa, bővíthesse még sokáig.
Szeberényi Zoltán