irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Barlog Károly - Őszmanzárd

E-mail Nyomtatás

A szoba ajtaja hosszabb ideje zárva volt. A kulcs keresésével órák teltek el, melyek mintha napok vagy hetek lettek volna. Először a házat kutatták át, annak minden négyzetcentiméterét; áttúrták a fiókokat, átválogatták a bedobozolt, elnyűtt ruhákat, kiforgatták minden nadrág, minden kabát és felöltő zsebét, hiába.

Aztán következett az udvar, majd az utca: akár a vízbe csobbanó kő körül a hullámok, koncentrikus körökben távolodtak el a középponttól, a háztól. Belestek a kövek alá, avargereblyével fésülték át a pázsitot, itt-ott ásóval még a földet is megbolygatták. De a kulcs nem lett meg.

Aztán arra gondoltak, talán a német vendégeik vihették magukkal a kulcsot. Minden nyáron ez a német család bérelte ki a kétszoba-konyhás manzárdot, hónapokat töltöttek itt, és napról napra nagyobb távolságokat megtéve a nyár végére minden Balatonparti településre ellátogattak. Idén a megszokottnál előbb távoztak, mert az időjárás nem igazán kedvezett a kirándulásoknak – augusztus közepe táján Klaus már olyannyira köhögött, hogy be kellett vinni az ügyeletre, féltek, hogy talán megfullad. Mindazonáltal a teljes bérleti díjat kifizették, tudták ők is, hogy utószezonban már nehéz újabb fizetővendéget találni.

Talán még nem járhatnak olyan messze, fel kellene hívni őket, gondolta Albert, majd előkereste a számot, és tárcsázott. „Der Teilnehmer ist derzeit nicht erreichbar, hinterlassen Sie doch eine Nachricht” – mondta be a kellemes női hang, és ettől maga a tény is, hogy Klausékat lehetetlen elérni – és közben a kulcs is egyre távolabb kerül a maga zárjától –, kellemesebbé, vagy legalábbis elfogadhatóbbá vált.

Lakatost kellene hívni, tanácsolta Albert felesége, de ő erre csak legyintett. Meg kell lennie a kulcsnak valahol – ismételte sokadszor önmagát. Lakatost hívni meg különben sem jó ötlet – a múltkor is falazni kellett, miután be találta rúgni az egyik ajtót, és az a tokkal együtt dőlt ki. „Precizitás és gyorsaság” – idézte Albert a szlogent, amelyet a lakatos névjegykártyáján olvasott –, köszönjük, de nem kérünk többet belőle!

Az is lehet, hogy belülről zárták be – próbálkozott tovább a feleség. Vagy egyszerűen önmagára zárult. Az őszi szoba. Így nevezte Albert felesége, mondván, hogy abban a szobában őt minden az őszre emlékezteti, kezdve azzal, hogy a szobának őszillata van; fanyarkás avarillata, meg egy kis őszi esőillat. És a fények. Dacára annak, hogy tavasz van, nyár vagy tél, az ablakon mindig őszi fények szűrődnek be. Mintha maga az Ősz lakna a manzárdjukban, innen indulna útjára, amikor eljön a megfelelő idő. Mintha innen cibálná ki zsákokban, és hintené szét a nehéz ködöket a dél-balatoni tájon. Így képzelte el kislánykorában, és valahogy ez a magyarázat most is szimpatikusnak mutatkozott számára. Őszanyó magányra vágyik, és ha jól belegondolunk, máshol nem is képzelhető el a tökéletes egyedüllét, mint Magyarországon. A Dél-Dunántúlon, valahol a magyar tenger partján, egy manzárdszobában.

Albert tanácstalanul járkált föl s alá, idegesítette őt a zárt ajtó. Úgy általában nem tudta elviselni a zárt ajtókat. Kétségtelen, hogy a zár egy kiváló emberi találmány, mégis taszít, elrejt, eltávolít bennünket valamitől – ez volt Albert filozofikus magyarázata arra, hogy miért gyűlöli a zárakat. De valójában ő is az Őszt féltette, felelősnek érezte magát azért, hogy az Ősz idén is ugyanúgy kijöjjön manzárdszobájukból, ahogyan minden évben. Mert az Ősz szép. Nemcsak azért, mert olyankor elül a német zsivaj ezen a környéken, vagy hogy véget ér az a hatalmas nyájasság, amely az itt élő embereknek nem eredendően sajátja, csak megjátsszák. (Ahogy az a reklámszereplő mondta: van az a pénz, amitől korpásodik az ember haja. Ugyanígy: van az a pénz, amiért a leggonoszabb ember arcára is kiül a derű.) Na persze az idegeneket sehol sem szeretik. Őt sem szerették, amikor ideérkezett, ebbe az otthonos kis faluba, de ez különösebben nem idegesítette. Mindenkinek szíve joga eldönteni, kit szeret, és kit gyűlöl; az idegennek meg az a dolga, hogy rokon- vagy ellenszenvet keltsen – mondhatni, az idegennek kötelessége azonosulni ezzel a szereppel.

Most is odabenn van – szólalt meg váratlanul az asszony, és a csendnek eme erőszakos megtörésére, akár víz alól, úgy bukott föl gondolatainak sűrű masszájából Albert. Ki van, hol? – kérdezte. Hát az Ősz! Odabenn van, mondta az asszony, látom a kulcslyukon át. És benn van a kulcs is, ott hever a dohányzóasztalon. De akkor mégis hogyan zárult a szobára az ajtó? – értetlenkedett Albert. Az asszony erre a kérdésre már nem válaszolt. Helyette megragadta Albert kezét, és levezette őt a földszintre. Az elkövetkező időszakban egy szót sem ejtettek az őszmanzárdról. Tulajdonképpen nem is adódott rá alkalom, hogy beszéljenek arról, ami a nyár végén történt. Valahogy minden fontosabbá vált annál, hogy beszélgessenek egymással. Az asszony reggeltől estig a munkahelyén robotolt, sokszor, mire hazaért, a gyerekek már régen ágyban voltak. Albert minden egyes nap, a reggeli kávé elfogyasztása után a könyvtárba ment, onnan csak délután tért haza. Mondhatnánk úgy is, hogy a tudományok erős várából egyenesen elefántcsonttornyába vonult, mert miután enni adott a gyerekeknek, azonnal bevette magát szobájába, és írt.

Elmúlt felettük a szeptember. Elmúlt az október is. Derékig jártak már a novemberben, amikor Albert arra lett figyelmes, hogy az ablaka előtti ecetfa levele lángba borult. Talán egy perc sem telt belé, s léptei már a lépcsőkön kopogtak. Az emeletre érve arcába csapott a hűs levegő, és egy ismerős illat lengte őt körül, akár a kísértés. A nehéz ködök, az őszi esők illata, és fanyarkás avarillat. Látta azt is, hogy a manzárdszoba ajtaja sarkig kitárva, s hogy az Ősz odakünn már a Balaton vizét fodrozza.

You are here: