Soóky László: Elment Vavreczky Géza, a Galán

Nyomtatás

2012. december 17-én elhunyt Galán Géza, élt 70 évet, 7 hónapot és 14 napot. Az életét és pályáját méltató gyorsírók betartották a játékszabályokat: halottról jót vagy semmit.

Akkor született, amikor a II. világháborúban megfordult a szándék: a front nem kelet felé távolodott, hanem a Dontól nyugat felé közeledett. Az, hogy a szovjetek átgázoltak rajtunk, majd mind eszmeileg, mind fizikailag itt maradtak, meghatározta Géza további szellemi és erkölcsi létét.

A létező szocialista kultúrát építő közegben érvényesülni tudott minden hatodrendű színész, botcsinálta rendező, ha alkalmazkodott, ha sodródott, ha bratyizott, ha súgott és egyetértett. Az öntörvényű embereknek ebben a közegben csak a keskeny út jutott, mindennapos golgotáival s kifinomultan alkalmazott mellőzéssel. Elég volt egyetlen villanás, az egyén szakmai-művészi megragyogása ahhoz, hogy a hatalom vagy annak kiszolgálói lebillentsék a mellékvágányra terelő váltót. Galán Gézát tehetsége, lázadásra való hajlama, tudatos művészi önépítése, a hazugsággal való mindenkori szembefordulása, szakmai tudása, felkészültsége naponta fordította szembe a hatalom elvárásaival, éppúgy, mint a társulattal, amelyben léteznie kellett volna. Nem volt beilleszkedő alkat, nem volt az már főiskolás évei idején sem. Tőzsér Árpádhoz való kötődése előrevetítette a színész elmagányosodását, éppúgy, mint azt, hogy egy adott pillanatban kényszerpályára sodródik. Huzamosabb ideig kevesen álltak mellette, nyilván tartottak egyénisége és személyisége erejétől. Ezen a téren például Beke Sándor sem tudta átlépni a saját árnyékát: a Kolduskaland (Galán értelmezésében: Mozgó Borbélyház) című Solovič-színdarabot Géza oly briliáns módon szabta át nemzetiségi bunkóvá, hogy Beke ezt a kihívást nehezen viselte és levette a produkciót a Thália műsoráról: nyilván felfedezte a szakmai ellenfelet Galánban. A Mozgó Borbélyház jelmondata így hangzott: „Odaadó nyírással a békéért, mozgó borbélyházunk kivirágoztatásáért!” Nem csoda, hogy ettől 1971-ben Bekének inába szállt a bátorsága.

Galán Géza első diplomáját a pozsonyi Színművészeti Főiskola színész szakán szerezte, 1963-ban. Komáromba szerződött, de a MATESZ akkori kultúrpolitikája miatt szívesebben dolgozott amatőrökkel, velük kiélhette elfojtott lázadásainak sokaságát. Ragyogó példája ennek a feszültségnek a szlovák–magyar betyárballadákból ötvözött színpadi játék, valamint az 1. Jókai Napokon bemutatott Cím nélkül összeállítása. Mrożeket, Różewiczet (az Adattárat ő rendezi, és játssza a főszerepet), Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt pumpálta a köztudatba, s közben istenítette Petőfit. Belebújt a bőrébe, Petőfi-alkatúvá, Petőfi-lelkületűvé vált, izzott körülötte a levegő, ha az ő versét mondta. Nem csoda, hogy a Petőfi percei (a segesvári ütközetben) című összeállítását, akár egy monodrámát, több mint ötszáz alkalommal adta elő, s a rádiók, televíziók sugárzásának köszönhetően milliók hallgathatták meg.

Ugyanebben az évben Komáromban Beke Sándor megszerkeszt és színpadra visz egy verses összeállítást, Korunk és Költészetünk címen, a MATESZ színészeinek közreműködésével. A produkcióban, amelyben alkalmi civil öltözet a jelmez, csupasz faág ízléstelen vázában a díszlet, önmaga megaláztatását vállalva Vavreczky Géza a díszlet- és jelmeztervező.

1967 ősze, majd 1968 januárja meghatározó időszaka lett Galán művészi és emberi építkezésének. Beke Sándor vizsgarendezésében, a Rómeó és Júliában ő az egyik címszereplő, Júliát pedig Thirring Viola alakítja. A dráma megvalósításának násztáncában nem csupán a pozsonyi és a budapesti színi iskola szellemisége ütközik, hanem megvívja első nagy ideológiai csörtéjét a Galán–Beke intellektuális páros is. Nagyrészt ennek az egymásnak feszülésnek köszönhető az a csoda, amely a szlovákiai magyar színházi létben a mai napig egyedül áll, magasra tett mérceként. Az 1968. január 26-án színre vitt Rómeó és Júliáról beszélek. Nem véletlen, hogy Galán itt szárnyal, hiszen egyszerre nyer feloldozást érzelmei elfojtása alól és barikádra viheti a fennálló hatalom minden szellemiséget bénító mozzanatát.

A hazai magyar és szlovák, de a magyarországi kritika is az egekbe repíti (a rendezővel együtt), talán ez az első pillanat, amikor megszédül, türelmetlenné válik, egyszersmind tudatosítja azt is, hogy nincs hova feljebb kapaszkodnia. Konfliktusokba kerül, keresi, kiprovokálja őket, pontosan érzékeli, hogy az őt mozgató rendezők mesterségbeli tudása mélyen az övé alatt van. Menekül Komáromból, Beke hívja is Kassára, nem is, két kakas kerül ugyanara a szemétdombra, mindkettő dominanciára vágyik, ugyanakkor Beke pontosan tudja, hogy tájainkon nincs más színész Galánon kívül, aki Franz von Gerlach szerepét Az altonai foglyokban (J. P. Sartre) képes lenne hitelesen eljátszani. Lengyel Ferenc vállalja a mandiner szerepkörét, és megszületik a második Galán–Beke csoda, amely a már említett Kolduskaland kapcsán keserű szájízű véget is ért. A tháliás időszakból a múló idő emlékezetessé patinázta Arbuzov párbeszédes művét, az Én szegény Maratomat, amelyben Sunyovszky Szilviával (Lida) és Csendes Lászlóval (Leonyidik) Galán Géza (Marat) magasra emelte a dac erejét, s melyben a rendező, Ján Ivančo pontosan értette, hogy ezt a visszafogott intellektuális üzenetet a játszók Bekének címezték. S az utak elváltak.

Géza elviselhetetlen volt, önfegyelemben fékezhetetlen, tudathasadásos zseni: Petőfi, Shakespeare mesterségbeli csodája után kommersz, giccs és szemét következett. Hivatalt vállal, közvetít, vállalkozik. Kereskedő, színész, rendező, laptulajdonos, szerkesztő, író, újságíró, s mindez a legeslegalsó szinten. A SZABADtéri SZÍNHÁZ  Úri muriját jegyzik, üzleti körökben megemlítik, hogy több mint húszezer jegyet adtak el a produkcióra. Szerencsére a szakma jóindulatúan és mélyen hallgat a szalmabálás produkcióról.

Galán Géza hús-vér emberi életének a fele szólt a színházi mesterségről, s a színház róla. A másik fele ikaroszi szárnyalás, melynek fő ismérve az, hogy a zuhanás is repülés.

Ahogy annyi más tehetséget, a felvidéki magyarság – szószólóinak butasága és szellemi impotenciája miatt – Galán Gézát sem tudta megtartani magának. A lusta középszerűek kiutálták maguk közül, s a „vesszen a férgese” jelszó mentén maradt az orwelli kísértet-kultúra sablonbégetése. Most, hogy meghalt, egyre többen kezdik visszaszeretni, visszainni vele a pertut, mondván: a mi Gézánk, a mi (rév)komáromi kutyánk kölke.

Elment Vavreczky Galán Géza, odaköltözött Istenhez, akihez emberi életében nagyon mélyen kötődött.

Ui.: Megsiratni való, hogy sem a búcsúztatón Budapesten, sem a temetésen, Nagyölveden színházainkat s a magukat magyarnak tartó intézményeinket nem képviselte senki.