Fehér Dorottya: Vízközelben

Nyomtatás

Túlzás volna azt állítani, hogy nehéz szavakat találni Benedek Miklós első kötetére. Sőt. Ha három szóval lehetne jellemezni, ezek a következők volnának: szerény, megkapó, sokoldalú. Számadás az eddigi léttapasztalatokról.

Könnyű kézzel, az erőltetettség nyomai nélkül írott versek, melyek szűkszavúak, kerülik a redundanciát. A prológusverset négy, eltérő hosszúságú ciklus követi: Már nem tudom, hol tartok; Igen kérem, ez istenkísértés!; Poétika; Foszlányok a múltból. A ciklusok tartalmilag többé-kevésbé egységesnek tűnnek, mindez azonban inkább a gondos szerkesztés, semmint a nagyfokú költői szándékoltság eredménye. Az említett többoldalúság következetlenségek helyett tematikus változatosságot eredményez.

Kontraszthatás alakul ki a cím és az alcím/mottó funkciójában szereplő latin szólás között. A cím arról tájékoztat, hogy a hajózás lehetősége egy adott pillanatban nem áll fenn, esetleg korábban már teljesen megszűnt, „pedig: navigare necesse est, vivere non est necesse”. Hogyan kell/lehet/érdemes tehát hajózni, amikor nem indul hajó? Léghajóként használt versekkel, melyek elrepítik az olvasót a poétikai-poétai önreflexió, az élményt jelentő olvasmányok, a vallási kérdések és az emlékezés tájaira.

Benedek Miklós művei a szabad vers jegyeinek, az intertextuális eljárásoknak, a vizualitás aspektusainak és a többszörös jelentésrétegződéseknek a találkozóhelyei. A versek tobzódnak az elbeszélő elemektől, de nem nélkülözik a figuratív alakzatokat sem. Előbbiek nagy számának, a meghatározható idő- és térviszonyoknak, szereplőknek és cselekvéseknek köszönhetően a versek legtöbbje egyperces, egypillanatos novellaként, rövidtörténetként is megállná a helyét.

A prológusversként választott Tosca-
na≠Toszkána
címében arra utal, hogy a fogalmak és megnevezések nem megfelelőek, a jelentések elcsúszhatnak egymás mellett, kérdésessé téve a megértést, illetve, hogy egyazon szó kétszeri leírása nem eredményezi ugyanazt a jelentést. Benedek Miklós gyakran él a központozás elhagyásának módszerével. Nála ez a költői játék része, melyben a játék benedeki térfelére invitálja olvasóját, kiszélesítve így az egyéni értelmezés határait. Másutt a modern lírai szabadság a központozás hiányaként jelenik meg, a sor- és mondatkezdő szavak kis kezdőbetűihez hasonlóan. A kötet teljességgel nélkülözi a szabályos rímképletet. Rímek a költői önkény/gyakorlat eredményezte cezúrák nyomán jelentkeznek, ezek is a kevésbé szerencsésnek titulált ragrímek. Az említett gesztusok a formáról a tartalomra irányítják a figyelmet.

Benedek Miklós szövegeire jellemző a flóra és a fauna domináns jelenléte. A Sziklakert című versben a rövid, epikus bevezetést követően a versbeszélő egy botanikus álarcát felöltve latin növényneveket halmoz, enumeráció segítségével mutatja be sziklakertje díszeit, demonstrálva ezzel a modern embert, aki elidegenedett az őt körülvevő természettől. A sziklakert mesterséges mivolta, a növények latin rendszertani elnevezése, a szándékolt válogatás, a szakszerű és pontos tervezés ténye mind ezt bizonyítja. A lírai én ezzel ellentétben közel érzi magát a természethez, különösen vonzódik a meggyfákhoz, de a madár motívuma is gyakori. Az eső című vers első felében az esőt hozó fecske hiedelme elevenedik meg: „Az esőt a fecskék hozzák, / amikor zuhanórepülésben / közelítenek a talajhoz, / és a villás farkukhoz / erősített felhőket / behúzzák a házak közé.”

Motívumai között kiemelt szerepet kap a víz, amely többfunkciós közegként működik, létrehozva egy szerteágazó asszociációs mezőt. Megjelenési formái közül a leggyakoribb az eső, sár, köd, folyó, óceán (az Atlantisz), látensen patak (a Krivaja). Az őselem számos állapotváltozáson megy keresztül, tükrözve a lelki folyamatok változásait is, hiszen pszichológiai szempontból a víz a személyiség mélyrétegeinek szimbóluma. A víz asszociációs mezőjébe tartozó fogalmak a békabrekegés, halpikkely, gyöngyhalászok és gyöngykagylók, de az anyákat is vízbe fojtják pályájuk végén, és az ördögfiók is szenteltvízben kapálózik.

A hajó képzete a vízhez kötődik, a kereszténység képi világában az utazás, máskor pedig az életút jelképeként találkozunk vele. Hajókép a kötet folyamán egy esetben, ott is negatív kontextusban, hiány formájában jelenik meg. Ehhez kapcsolódik a Vándor című vers, mely a szubjektum korlátairól tudósít: „A vándorok a zuhogó esőben kelnek útra… […]Ilyenkor jó volna nekem is útra kelnem. Sem hajók, sem „nagy büdös kékségek” nincsenek, a lírai én földrajzi szempontból viszonylag kis hatókörben mozoghat. E szűk világban Vajdaság kultikus terei jelennek meg: a költő szülőfaluja, Feketics, valamint Pacsér, a Pöndöl, Kishegyes legendás kocsmája, a környező településeket átszelő Krivaja-patak, Újvidék.

A Podolszki felkel és jár kiemelten fontos darab a hajómotívum és a helyi szín szempontjából. Podolszki József fiatal feketicsi költő profán feltámadás-története tartalmazza a kötet címadó sorát, mely refrénként tér vissza a mű három pontján, kisebb variálódással pedig a vers keretét is képezi. A hiány verseként aposztrofálható, melyet groteszk elemek tarkítanak. Ízelítőnek néhány példa: bár tudják, hogy nem indul hajó, a lírai én és társa várakoznak a szellem dúlta kikötőben (Vladimirhez és Estragonhoz hasonló páros), a várakozást megunva sört isznak, mert a belső szervekkel nem rendelkező Podolszki sem veti meg a folyékony kenyeret, éjszaka a jövő generációit nevelő iskolában kísértenek, ami egy temető helyén épült. „Feketicsről nem indul hajó” – hangzik a lírai én közönyösnek ható megállapítása. Se hajó, se nagy víz, így a versénnek és társának már csak a patakocska marad, meg az álom, melyben még bármi elképzelhető: „…a Krivaján billegünk egy dézsában, / és azt álmodjuk, / hogy nem látjuk a túlsó partot.” A remény csak valamiféle pótcselekvés formájában nyilvánul meg, hisz Sziszüphosz munkájához hasonlóan itt is felesleges minden, mégis „Néha hajót építünk, / amit szétszedek, ha elmegy / egy kis időre meghalni. / Másnapra úgyis elfelejti, / mit csináltunk”. A lehetőségek beszűkültek, vagy talán egy soha nem is létezett dolog iránti vágy utolsó lobbanásainak lehetünk szemtanúi, mert „Feketicsről úgysem indul hajó”.

A versek lírai énjét erősen foglalkoztatja az emlékezés. A Csillagok és a Hilda néni című versekben az utód elbeszélésében az egyéni-családi emlékezet, és az abba szervesen beépült történelmi traumák elevenednek meg: „Hilda néni nagymamám testvére volt. / Már erősen benne jártunk a háborúban, amikor / kiköltözött hozzánk. […] Azután Hilda nénit a szomszéd faluban kialakított lágerbe vitték.” E témakörön belül találkozunk még szerepverssel (Régen), az énnek egy gyerekkori élményére felnőtt szemszögből való értékelő-elemző visszaemlékezésével (A nagyszülők – Nagymama mesél), személyes érdekű apróságokkal, melyek a felnőtt költő tudását építik be egy gyerekkori szituációba (A fogtündérre várva; Kassák).

A két utóbbi kapcsán megemlítendő az intertextualitás, ami rejtett és explicit módon egyaránt jelen van a szövegekben. A teljesség igénye nélkül néhány példa: a Fogtündérre várva párbeszédet folytat Pilinszky Négysorosával, Kosztolányi-intertextus fedezhető fel az Ősz a világ tetejénben, a Toszkána-vers elbújtatott Minerva-szobra Márton László-regényre utal. A keresztény hagyomány erőteljes befolyását érezhetjük, gyakori pretextus a Biblia.

Benedek Miklós feketicsi születésű költő, jelenleg az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének negyedéves hallgatója. A Híd köré csoportosuló fiatal írók társaságának, a Híd Körnek a tagja. Első műveit is a Híd hozta le. E kötetben megjelent versei közül nyolcat a 2010-ben megjelent Rituális labdajátékok című antológiában is publikált. Nem indul hajó című, 2012-ben a Híd Könyvtár gondozásában megjelent első kötetéért Sinkó-díjat kapott.

(Benedek Miklós: Nem indul hajó. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2012, 88 oldal, 2100 Ft)