irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Srđan Srdić: Betty blue

E-mail Nyomtatás

41ºC reggel

– Afric Simone-koncert lesz pénteken.– Az még él?
– No, barátom, te kicsit loco, Afric Simone sosem halni meg.

Barátom, annyian meghaltak már. Peter Kowald halott. Jeanne Lee halott. Hallgathatod őket ma is, hogyha van lemezjátszód. Csak lemezjátszóról lehet hallgatni őket. Beásták a zenéjüket a lemezek közé.

– Afric Simone nem meghalni. Loco, loco, loco orosz… – kedves, arab mosoly kíséretében, köröket írva mutatóujjával a halántéka körül.

Loco Moscow. Nem vagyok orosz. Történeteket találok ki. Hazudok. Ez a munkám. És jól végzem. Loco? Nem hiszem. Lehetséges. Gondtalanná teszi az embert. Felelőtlenné. Miből gondolod, hogy orosz vagyok? Locomoscow. Lehet, hogy lokomotív vagyok? Egy őrült lokomotív.

– Afric Simone, barát, péntek, nem elfelejteni!

Nem felejtem el.

Nina Simone. Ő is halott.

Nataša alszik. A nap négy óra körül kel fel. Érdekes. A balkonról látszik a tenger. Nem járok ki oda. Az ajtó a szoba másik felén van. Nataša meztelenül alszik. Lerúgta magáról a takarót. Mindketten meztelenek vagyunk, állandóan. Kinyitottam az ajtót. Lehetek meztelen, nincs itt senki, megbizonyosodtam róla. Korán van és későn. A legtöbb, amit láthatok, az ég homokkal teli üressége, a sivatag tükörképe. Majd szétfolyik, amíg az ajtóban állok és narancssárga függöny hullik a félkész betonépületekre. Blade Runner. Beton, acél, folyosók üregei a masszív szerkezetekben. Az egyik ablakban világosság. Valaki ott van. A hotel világítása még mindig működik, három fém szár, égő fészkekkel a csúcsokban. A távolban dombok.

Nataša álmodik.

Rólad fogok írni, amíg te alszol.

Nem tudom. Nem jó, ha én vagyok a saját történeteim főszereplője.

Nataša álmodik.

 

In these

Last days

Of total

Dis-in-te-gra-ti-on

Where every day

 

Nataša meztelen álmodik,

 

Is a struggle

Against

Becoming an object

 

Becsuktam az ajtót, halkan, nehogy felébresszem álmából,

 

Someone else’s

 

Nem akarom nézni a dombokat a távolban,

Nem akarom,

Nightmare.

(Peter Kowald with Jeanne Lee – In These Last Days, 1988)

A hotel Tiaról kapta nevét, aki Széthi lánya volt, II. Ramszesz nővére. Nem tudom, ez miért fontos. Egyre csak a felvilágosítások, a felvilágosítások, a felvilágosítások, az információk, az információk, az információk. De mi ketten elszöktünk mindettől. Egy olyan hotelbe, amit Tiának neveznek egy olyan öbölben, aminek Makadi a neve, mert mindennek kell, hogy legyen neve, a jachtok például női neveket viselnek Lady Jeanne, Lady Nina, Lady Nataša. Széthi lányát, II. (idősebb) Ramszesz nővérét szintén Tiának hívták. Értelmetlen mindez a nevekkel.

Makadi. M. Nataša ébred. All mine. M. Mine. Az enyém. Beth Gibbons. M a Mine-ban. Egyszerre pattog és puha.

Nataša szemei a nap szemeivel egy időben nyílnak. Árnyszínház, a nyílt tengeren. Az előadás vége.

Apám szerette a kislemezeket. A fal egyik bemélyedésében sorakoztak. A kislemezek a régi fényképekkel együtt. Afric Simone, pontosan emlékszem. Az egyik kezében egy kalapot, a másikban egy akusztikus gitárt tart.  Mosolyog. Gyönyörű mosoly, csillogó fogak. Ramaya, Piranha. Az eredeti változat. Narancssárga háttér, mint az egyiptomi hajnal. Nem tudom, mit jelent a Ramaya. Valamilyen karneváli hangzavar, emlékszem. Nem ez volt az egyetlen lemez. Fényképek, száz meg száz fénykép. Az egyiken dédnagyapa. Egy ősz ember, holtfáradtan, veszélyes bajusszal. Komoly alak. Lovat csutakol. Két barát, fekete-fehér fénykép. Ha nem lenne fekete-fehér, akkor tiszta Courbet. Afric Simone. Biztos valami sarlatán lehetett.

Tegnap este vacsora után sétáltunk egyet. Egy órát ültünk egy halászcsárdában, és úgy tettünk, mintha rákot fogyasztanánk, és helyi borokat kóstolgatnánk mellé. Nem eszünk itt. Nem eszünk, amióta megszöktünk, Nataša és én. Csak hallgatunk, és csak meztelenek vagyunk. Hazudok, hogy megszöktünk. Nem keres minket senki, csak elutaztunk. Még a feleségem sem. Még ő is tudja, hogy haza fogok menni. Tudja, hogy csak elutaztam egy időre. Majd a vacsora után (egész idő alatt hallgattunk és egymást néztük, a vacsora közben), (igen, és a kezét fogtam, az sokat jelent nekem) átsétáltunk a hotel kis utcáin. Egy apró, sötét, fülledt helyen gyerekek táncoltak. Mindenféle gyerek és mindenki gyereke ott volt, különböző korú, színű és mosolyú gyerek, mondhatnám, egy egész gyermek-Babilon. Táncoltak és énekeltek, valamilyen gyermek-pidzsinen sikongtak. Egy dal is szólt, egy német dal, Schnappi das kleine Krokodil, és körbe-körbe szaladgáltak tátott szájú, megvadult krokodilokat mímelve. Schnappi, schnapp, schnapp – egymást falják fel a gyerekek. Viszont, a német dobos is, Günter Baby Sommer, 1943-ban született Drezdában. És még mindig él. Annak ellenére, hogy 1943-ban született Drezdában (Csip-csiripp, szólt oda a madárka Billy Pilgrimnek). Günter Sommeré az a csúnya dal is, hogy Auf Der Elbe Schwimmt Ein Rosa Krokodil. E dalnak semmi köze Schnappihoz, ha jól tudom. De apámhoz sem, ahhoz a kislemezeshez. Ő halott. Már rég.

Néztük a gyermektáncot, majd Nataša odaszólt, hogy most már indulhatnánk.

Csak írni tudok neked. És bekenni a hátadat.

Majd folytatódott a sétánk és a némaság. Tíz óra körül járt, és egy mobil étterem előtt sétáltunk el, ahol épp a végéhez közeledett egy rostélyozós buli. Nagyon szomorúnak hatott, szomorú volt a megvilágítás is, mint egy elhagyatott vidámpark, az emberek épp távozóban, néhány pár táncolt csak. Az énekes, egy vicces figura, érdekes kiejtéssel kizárólag régi slágereket énekelt,  Elvis, hetvenes évek, és leültünk az étterem melletti útra, eszünkbe nem jutott volna, hogy valamelyik üres asztalnál foglaljunk helyet. Egyszer csak mindenki eltűnt valamerre, mi pedig felálltunk, és a táncparketthez léptünk. Átöleltük egymást, és néztünk egymás szemébe. Néhány dal után megszólítottam az énekest.

– Nincs már itt senki. Hogyhogy még mindig zenélnek?

– Éjfélig fizetnek bennünket. Maguk itt vannak. Táncoljanak.

– Miről énekelsz?

– Egy nőről. Mindig csak róla. A te asszonyodat hogy hívják?

– Nataša.

– Orosz Nataša?

– Nem. Csak Nataša.

– Nataša.

Elhúztam onnan Natašát, és egy medencéhez értünk. Három óra körül járhatott. Óriási medence, átláthatatlan. Felöltözve sétáltunk bele. Csókolóztunk. Sekély medence, másfél métertől nem lehetett mélyebb. Megígértem neki, hogy csendesek leszünk, a lehető legcsendesebbek, és beléje hatoltam. A medence oldalának döntöttem, úgy hatoltam belé. Víz, körülöttünk mindenfelé.

Egyszer azt mondta nekem

– Miért nevezel így?

– Mert tiszta szőke vagy.

– Hisz az a lány őrült, abban a filmben. Beatrice Dalle, tudsz róla?

– Igen. Én ilyen vagyok. A szín miatt nevezlek így. A tér miatt.

Afric Simone 1976. július 17-én született mozambiki énekes, zenész, mókamester.  1975 és 1980 között nagyon híres volt. A Szovjetunióban, Lengyelországban, az NDK-ban, Csehszlovákiában turnézott. Kínában született, brazil apa és mozambiki anya fiaként. Kilenc éves volt, amikor az apja elhunyt. Ezt írják a Wikipédián, ami pedig ugyanaz, mintha a Bibliában írnák. És még azt is, hogy Simone német, angol, portugál, francia és különböző afrikai nyelveken beszél. A felesége orosz. És írnak még ott néhány dolgot ezen kívül, de ez volt szerintem a legfontosabb, ami Afric Simone-t illeti.

Egyszer azt mondta nekem

– Az a film fáj.

Majd némaságba borult.

– Van egy könyv. Az a címe, hogy Oltalmazó ég. De nem úgy hívják. Hazudnak. The Sheltering Sky a címe. Az a könyv fáj.

Little Buddha, Cool Sexy Nights, Dance the night away in the hottest bar on Red Sea Cost. Megbeszéltük, hogy ellátogatunk oda. Meztelen női testek, neonok alatti forrongás, vörös, sok vörös szín. Vártam, hogy kijöjjön a fürdőszobából, öltözött. Nem történt semmi. Sírt odabenn. Csütörtök volt. Hangosan sírt. Bezárkózott, és nem tudtam bemenni. Lefeküdtem az ágyra, kigombolkoztam, és lekapcsoltam minden villanyt. Szombaton utazunk haza.

 

There is a great joy

In being

On the way

(Peter Kowald with Jeanne Lee – In These Last Days, 1988)

Majdnem elszunnyadtam, amikor felvillant előttem a szeme kéksége, valahonnan a sötétből. Simogatta magát, hallottam, az egész testét simogatta a kezével, valahol előttem állt, és a rövid, selyem hálóingjén keresztül kényeztette magát. Forgott hátra, lecsúsztatta egyik vállpántját, felkeltem az ágyról.

– Nem mersz idejönni hozzám.

Visszaléptem, mintha valami húzott volna hátra a nedves, illatos ágyneműhöz, a melleit tartotta.

– Nem mersz hozzám érni, te szemét,

Becsúsztatta a kezét a bugyijába, és hangosan sírt,

– Nem adom,

És végül kékbe fulladt az éj.

Kezdett virradni már, amikor ráesett az ágyra. Remegett, ki volt merülve, és rajtam feküdt. Halkan dúdolt. My baby just cares for me. Te egy cica vagy, ugye?, kérdeztem. Egy szőke, őrült cica. Amikor elaludt, azt suttogtam, hogy nem tudom, miként fogom befejezni ezt a történetet. Álmodott már, nem hallotta.

Péntek volt. Kint voltunk a strandon, és italért indultam, amikor egyszer csak Afric Simone-nal találkoztam össze. Koncertje volt aznap este. Felismertem, annak ellenére, hogy harminc évvel idősebb volt, és nem bírtam ki, hogy ne rá figyeljek.

– Öregem, ismerjük mi egymást valahonnan?

– Igen, már régóta.

– Úgy tűnsz nekem, mint akinek jó porokra emlékeznek az orrcimpái. Tetszel nekem, így első látásra is. Figyelj öregem, Egyenlítői-Guineában élek most, és valami irtó veszélyes kurvákat hoztam magammal onnan. Majd meglátod estére. Kipróbálhatod őket. Az én számlámra. Jó gyereknek tűnsz.

Nataša közeledett. Feleslegesen időztem ott.

– Öregem, dörmögte Simone, elég boldognak látszol te nekem. Vigyázz erre, öregem, figyelj oda, mit csinálsz vele. Törődj a magad boldogságával! Ennyi az egész, amit Simone, az öreg róka ajánlani tud neked.

Este a koncertre készültünk. Megpróbáltam megmagyarázni Natašának, hogy miket énekel Afric Simone, utánoztam, ahogy énekel, és mindketten nevettünk. Majd elkezdtünk táncolni a tükör előtt, de nekem semmi tehetségem a tánchoz, ezért folyamatosan a lábára léptem, és megint nevettünk.

A recepciónál látható, Afric Simone fellépését hirdető plakátra cancelled feliratú szalagot ragasztottak. Elaludt délután, mondta a recepciós, és nem ébredt fel. Nem bírta már a szíve, tette hozzá.

Visszamentünk, és egész éjszaka dugtunk abban a tágas fürdőszobában.

Amikor elaludt, kinyitottam az ajtót, és elkezdtem figyelni azt a kivilágított ablakot azon a befejezetlen épületen. Ott álltam, amíg a szobánk előtt el nem sétált egy asszony két kisgyerekkel, és zavartan nézett rám. Akkor jöttem rá, hogy meztelen vagyok.

– Elnézést kérek, csak ellenőriztem, hány fok van?

– Negyvenegy, válaszolta és elhúzott.

Becsuktam az ajtót.

És ami még hátravan, az a következő: szombaton, indulás előtt, még mindig a strandon vagyunk, majd elindulok a szobámba csomagolni (Nataša azt mondja, ő nem bírná ki). Nyitom ki az ajtót a kulcsommal, és hirtelen vízcsobogást hallok a fürdőszoba irányából, azt hittem, megnyitva hagytuk a csapot, és kinyitottam az ajtót. A fiatalember hirtelen elkezdett visítozni, és takargatta magát a kezével. A fürdő Nataša tusfürdőjének és samponjának illatában úszott. A szobapincér, aki tudta, hogy délelőtt nem vagyunk a szobában, kihasználta az alkalmat. Rajtakaptam. Beléptem, olyan illata volt, mint Natašának. Elnézést kért, dadogott. Odaléptem hozzá.

Átöleltem, és sokáig remegtünk.

 

Fordította Lenkes László

You are here: