irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Terék Anna: Hó

E-mail Nyomtatás

Meztelenül lépek ki
az ajtón, az ujjaimmal
megérintem az ajtó előtt lógó
színes nylon csíkokat.

Az ablakon nem lehetett kilátni
a vastag jégvirágtól.

Belegyalogolok,
süti a talpamat a hó,
lassan vörösödik felfelé
a két lábszáram,
mintha valamilyen
méreg indult volna el
belőlük a szívem felé,
éles egyeneseken.

Hasra akarok feküdni,
de a melleimet féltem.
Fájna a hideg.
Úgyhogy inkább,
hanyatt fekve,
a hóba nyomom a tarkóm
és két kézzel söpröm
a hasamra a havat.
Amíg temetem magamat fekve,
eláll a havazás.

Lassan hűl a testem.
Kásásra olvasztja
körülöttem a havat,
hallani vélem az erek
apró roppanásait,
ahogy a vérem
kristályosra fagy.

A hó alatt nem hallom,
ahogy Ivan az ajtóhoz lép.
Egyenletesen szuszog,
és egy ideig hagyja,
hogy a hóban fekve
felköhögjek, kristályosodjak.
Aztán a lapát után
nyúl, odajön,
és feltöri rajtam
a hótakarót.

Ettől kezdve
minden másnap, kilépek
a konyhaajtón és a hóba
ásom magam, pucéran.
Ivan meg minduntalan
jön utánam, nézi szemüvegben
a hóbuckát, ami alatt fekszek,
mindig vár harminckét percet,
lehetőséget adva a hónak.
Aztán kiás.
Nem káromkodik,
egy szó nélkül feltöri
a jeges havat, lesöpör,
fölemeli a kipirosodott
testemet, kicsit megdörzsöl
hóval, lepedőbe teker
és visszavisz a házba.

Minden nap,
ott a hó alatt,
megbánok valamit.
Így készülök
a mennyországra,
hátha ki tudom
nyittatni, ezzel a
hideg bánkódással,
utat csinálva magamnak
a képtelenségbe.

Azért egy kicsit
mindig félek, hogy majd
Ivan egy nap,
míg a lapáttal a jeges havat
töri, nem fog vigyázni
és az arcomat is szétveri
szép lassan.

You are here: