Fekete I. Alfonz: Vitéz László farsangol

Nyomtatás

Kizökkent az idő… / William Shakespeare: Hamlet (Arany János fordítása)

Hangosan koccantotta össze a fogait a tél, mikor Vitéz László a tettek mezejére lépett.

Kettőt szökkent a bokáig érő hóban, mielőtt beszakadt volna alatta a jég, borzongva kecmergett ki a lékből, jobbra-balra dobálva magát és hátán a batyuját.
– Juj, de hideg van! Ilyenkor mindenki házik, akarom mondani, fázik!
Végigsimított a vizes nadrágján, sajnálkozva nézte a csucsogó ruhadarabot. Csóválta a fejét:
– Na még ilyet!
Csavargatta a nadrágja szélét, csurgott kifelé a jeges víz. A batyujába nyúlt, zsebkendőt halászott elő. Lehajolt, gyorsan megtörölte vele a nadrágját, lecsutakolta magáról a ráragadt nedves faleveleket. Leült, csizmáját lehúzta, kirázta belőle a vizet. Sapkáját levéve elkezdte legyezgetni magát.
– Hű, de meleg lett hirtelen! Ti is érzitek, pajtikák?
Fejére visszabiggyesztette rőt sipkáját, talpra kászálódott, leporolta magát, élére húzta nadrágja szélét, lépett kettőt, majd újfent beszakadt.
– Többet nem mondom, hogy na még ilyet!
László hajadonfővel kievickélt a vízből, megrázta magát, mint a kutya, majd azon gondolkodott, hogy vajon hogyan tudna minél hamarabb tető alá érni, ahol melegebb van.
– Megvesz az Isten hidege ebben a borzacskó nagy hüv-hüv-hüviben – dideregte maga elé. – Ha most elhagyom a sapikámat, a Nagymamucikám úgy, de úúgy elnadigrágol, hogy az ördög püfölése csak cipősuvickolásnak fog tűnni mellette.
Belemerítette kezét a jeges vízbe, hogy kihorgássza sipkáját. Orra hegye paprikavörös lett, ahogy tapogatott a vízben féltett fejfedője után. Beledugta fejét a vízbe, ami felbugyogott néhányszor, majd hangos prüszkölések és tutulások közepette felbukkant László, orrának hegyéről egy csuka lógott le, farkával csapkodva jobbra-balra,  esetenként arcul csapva Lászlót, aki hangosan jajveszékelt.
– Micsudi dolog ez, hogy az én nózimra csak így rácsukádik, vagyis rácsukódik egy hal szája. Kész veszedelem!
Sopánkodásában azonban ügyesen lecsippentette az éhes csukát az orra hegyéről, lekeverve neki egyet, amitől az rándult egyet, és ledobta maga mellé a hóra. Nekiveselkedett egy újonnani expedíciónak, hogy meglelje sapkáját.
– Háhá, most nem fogok búvárkodni, csak a kezemet dugom bele a vízbe, és úgy fogok keresgélni – lelkendezett.
A tavacska lakói nem akartak olyan egyszerűen lemondani arról, hogy friss húshoz jussanak, így László kotorászó kezére több jelentkező is akadt. Minden ujjára jutott egy csuka, hadonászva kirántotta őket, majd rájuk taposott, ugrált rajtuk, ami azzal az eredménnyel zárult, hogy ismét a vízben találta magát. Kapálózott, nyúlt minden irányba, mígnem megkapaszkodva a jég vastagabb peremében, feltornázta magát. A csukák tetemei ott hevertek mindenfelé, néhány visszaesett a vízbe. László dörgölte magát, sajtolta ruhájából a vizet. A jég felvetette a felszínre tökfödőjét, amit azonnal a fejébe nyomott.
Kisvártatva jobbról hangok kezdtek szűrődni, a hó megmozdult, trappolás hallatszódott, subák, kucsmák, szoknyák és kendők bukkantak elő a buckák mögül, nagyokat kurjantva, sírva-ríva érkezett a sokadalom, magukkal hozva egy furcsa, fából készült tákolmányt, aminek minden egyes sarkán állt valaki, vállára véve a terhet. A szerkezet hasonlított egy ládára, azonban mintha egy jókedvű asztalos elmérte volna az oldalait, mert az egyik hosszabb, a másik rövidebb volt, és a nagy hirtelen jött kavarodásban, úgy tűnt, hogy talán négynél több oldala van, minekutána Vitéz László furcsálkodva vizslatta.
– Megállni! – harsogta a legmagasabb. – Mondd koma – szólította meg Vitéz Lászlót –, mit csinálsz te itt?
– Horgászok – ciripelte Vitéz László, hangja elfúlt, köhögni kezdett. –  Krahács, kalapács, kartács, kalács.
– Éhes vagy? – kérdezték tőle többen a szoknyások közül.
– Csend legyen!
– Ami azt illeti, igen.
– Jól van fickó, állj fel, aztán menjünk!
– Hová?
– Be a faluba.
– Ott eszünk?
– Egyebek közt. Ma felültetjük az öreget Szent Mihály lovára.
– Hol a ló? – nézett körül Vitéz László ámulva, mert egy fia nem sok, annyi sörényes négylábút sem talált.
– Ahol – bökött a nagyember a fából esztergált, négyszögletűnek tűnő doboz felé.
– Ennek nincsenek is lábai – méltatlankodott László.
– De hiszen hogy vannak, kukkants csak bele!
Azon mozdulatával felhoppázta Lászlót a faalkotmány tetejébe. László nyekkent egyet, megrázta a fejét, körbekémlelt, majd megállapította, hogy rajta kívül senki nincs ott. A nyitott fedél tompa puffanással csukódott le, sötétségben hagyva Lászlót. Majd rádőlt valami. Nem volt mersze segítségért kiáltani, ezért hangos nyögések közepette elkezdett méltóságteljesen izegni-mozogni, kapadozni, minden végtagjával kalimpálni. De nem szólt egy mukkot sem. A borzasztóan nehéz valami pedig csak passzírozta, passzírozta Lászlót a fadoboz aljába. Ahogy az egyik karjáról lesöpörte azt az irdatlanul súlyos valamit, könyökét belefúrta a másikba, taszigálván őt arrébb ezen a kis helyen, ahová be lettek gyömöszölve. László összekuporodott a faalkalmatosság egyik szegletében, szemeit becsukta, kezeit maga elé tartotta, majd mindannyiszor, mikor az arra hengeredő test hozzáért, nadrágjába törölte őket.
– Szuhsz! – nyögte László, ahogy ismételten arrébb hengergette a rakoncátlanul jobbra-balra görgő testet.
– Mi az? – szólt kintről, aki feldobta Lászlót. – Nehézkedik az öreg?
– Áááá, nem – füllentette Vitéz László –, pusztán arról van szó, hogy a jó öreget akárhogy tuszkolom, nem akar odébb menni.
– Ó, az nem is fog.
– Miért nem?
Válasz helyett a következőt hallhatta:
– Meg is érkeztünk.
A tiritarka menet bekanyarodott jobbra egy ház sarkánál, letették terhüket, majd szétszéledtek, ki-ki a maga házába. Vitéz László egy pillanatig tanácstalanul pislogott, nézelődött, aztán remek ötlet jutott eszébe.
– Az ám, mintha az előbb kérdezték volna, hogy éhes vagyok-e.
– Éhes vagy? – fordult oda egy kendős fej.
– Már hogyne lennék – vidult fel László.
– Van ételünk, kerülj bentebb!
Azzal kitárta az ajtót, betessékelte a rőt sipkás csibészt. Felszította a parazsat, nem sokkal később víg lángok fogócskáztak a kemencében, nyelvcsettintéseik betöltötték a szobát, ahogy a csutkán és fán nyammogtak elégedetten. Feltálalták az ételt, László fitymálta, amit kapott. Ide-odaturkált benne, valami jó falat után, de fúrta az oldalát a kíváncsiság, kibökte:
– Ez mi?
– Cibere.
– Az micsoda?
– Savanyított leves, van benne kompótból gyümölcs, amit a nyáron tettünk el, meg korpa.
– Korpa?
– Az.
– Háhá – kacagott Vitéz László –, még hogy korpa. Engem itt nem tesznek lóvá! Üres az ól, üres a karám. Akármennyit is kerestem az előbb Szent Mihálynak a lovát, én nem leszek helyette annak az öregnek a hátasa.
– Már miért tennénk lóvá, te László? Különben is, még csak most faragják a deszkákat, azt később eszkábálják össze.
László szólásra nyitotta volna a száját, azonban egy hang nem sok, annyi sem jött ki. Ellenszenvét lenyelve tunkolta magába az újabb és újabb kanál ciberét, mígnem elfogyott a tányérjába mert étel.
– Kérsz még? – kérdezte jószívűen az asszony.
– A világért se, igazán – itt egy hangosat nyelt –, jóízű volt, de nem, roskadásig ettem.
Igazát bizonyítva megsimogatta dudorodó pocakját.
– Itt az ideje aludni menni – jelentette be az asszonyság.
Megvetette László fekhelyét a kemencesutban. László nem sokat teketóriázva, fittyet hányva a jólneveltségre, befarolt a vackára, ahol halk nyöszörgésbe kezdett korgó gyomra miatt, ám elnyomta végül a buzgóság, így nemsokára hangos hortyogás töltötte be a házat.
Az egyik nap reggelén, mikor már Vitéz László sokadik napja falatozta fancsali pofával a ciberét és az erszénybe kását, a gazdasszony szörnyű felfedezést tett. Valaki rájárt a kamrában a sonkára és a kolbászra. De a tejfölből is hiányzott néhány ujjnyi. Alaposabb kutakodást, fejtörést mellőzve a gyanú egyből Lászlóra terelődött, a szétdobált kolbászcsücskök miatt, amiket rendszeresen a kemencesut elé hajított, gondolva arra, hogy arra senki nem figyel.
– Híí, te ilyen-olyan lókötő! Szabad így kihasználni azokat, akik fedelet adnak föléd?
– Nem is voltam az istállóban! – vágta ki kereken Vitéz László.
– Hooogy micsodaaa?
– Bár bekukkantottam, hogy hol van Szent Mihálynak a lova, de nem találtam.
– Nem találtad, nem találtad, persze, hogy nem találtad, mert nincs itt. Meg mert olyan féleszű vagy, te László, hogy egy csodaszép pejkót kerestél.
– Hejhót?
– Most már aztán mars ki innen! – nyúlt a cirokseprű után a gazdasszony.
Majd nem átallt László fejére ugyancsak méreteseket húzni, minekutána László megfutamodott előle.
– Úgysem kapsz el, úgysem kapsz el! – énekelte László.
– De bizony!
– De nem!
– De bizony!
– De nem!
Lóbálta az asszony a seprűt, és üldözte Lászlót. László megelégelvén az asztal körüli kergetőzést és nyelvnyújtogatást, felkapta cókmókját, és kiviharzott a házból az udvarra. Futás közben sikerült hatalmasat vágódnia. Végigbucskázott az úton, orrát beleverve kútba.
– Jaj az orrocskám! – érintette meg ujja hegyével a fájós testrészt.
– Elhordd magad, te pernahajder! Tolvaj, csaló!  
A ház lakója öles, ugyanakkor biztos léptekkel sebesen közeledett. László ötölt-hatolt, majd látta, hogy ennek fele sem tréfa, talpra ugrott, el sem köszönve a kapufélfától, kispriccelt az utcára.

Csődület várta odakinn. Vitéz László megtorpant, szemügyre vette az őt körbeállókat. Magas, fehérgatyás, subába, ködmönbe öltözött prémes rémek vették körül. Arcuk helyén ormótlan fakéreg, ajkuk fehérre, feketére volt pingálva, szájukban hol katonásan, hol foghíjasan sorakoztak a fogak. Tekintetük el nem mulasztott volna egyetlen mozdulatot sem. Némelyikük pulykavörös volt, másoknak fekete volt a képe. Hatalmas szarv türemkedett ki homlokukból, amivel, László elképzelése szerint, vívni szoktak. Mindannyian hetykén pödört bajuszt viseltek. Néhányuk kezében buzogány lógott. Akadt azonban kereplő, síp, duda, illetve egynél kolomp is volt. A leghosszabb bajszú előlépett.
– Mit kujtorogsz itt, te botcsinálta tolvaj? – dörrent rá.
– Nem vagyok tolvaj, hékás!
– Lefogni! Jössz velünk a Vajda elé. Bao-bao!
– Bao-bao! – hallatszott mindenfelől.
A gyapjas sokadalom rázendített. Egyszerre szólalt meg minden hangszer. A kereplőre feltekeredett a szél, minden fordulatnál pattant egyet, ázva-fázva, kacarászva kárálta Lászlót. Csatlakozott a síp, sivított, sivalkodott. Rázendített a duda, dúlva-fúlva dudorászott maga elé, míg egy erélyesebb nyomásnál durrant egyet, majd utána hangosan és tisztán durrogott. A menetet a kolomp vezette volna, ha közbe nem kotyogott volna a kürt, ami elorozta az elsőbbséget a kolomptól, még több busót vonzva magukhoz. Azzal a lefogott Lászlóval elindultak.
– Amíg oda nem érünk, büntetésül azt szabom rád, mert megszegted a böjtöt, hogy senki ne értse a beszédedet!
– !teyli gém aN
Vitéz Lászlónak elakadt a szava. Megrökönyödött.
– ?nátuze ketehlézseb naygoH ?zte it ketilezpék ygoh ,sigéM
– Ezt megérdemelted! – válaszolta kurtán.
– ... ed an ,ed aN
– A Vajda eldönti, hogy mi lesz a jussod, amiért komiszkodtál ezzel az asszonnyal.
– !tamognah a azssiv kotájda ,le ketejdegnE
Sipákolt, hányta-vetette magát, azonban a markos busók szorításából nem tudott kiszökni. Egy kevésbé marcona, ám társainál jóval meghökkentőbb kinézetű figura nyomakodott oda László mellé. Arcára kémény permetezett pernyét, egyedül a szeme kéklett ki a feketeségből. Úgy festett, mint akit leöntöttek több színű festékkel. A kalapja türkizkék, a bundája tulipiros, gatyapőce fűzöld, lila kenderkóc kötéllel kötötte meg derekán az amúgy is hosszú, pöttyös nadrágját. Hátáról lekapta szétrobbanni készülő zsákját, kotorászni kezdett valami után.
– Ni! - nyújtott Vitéz László felé egy tükröt.
– ?kenim zE
– Tied, használd! – kacsintott.
László elvette.
– ?elev kajlánisc tiM
– Tedd a szád elé! – utasította a jankele.
A tömegből egy gyerek szaladt oda, nadrágon akarta billenteni a jankelét, majd ezt szajkózta:
– Jánkele gri, jánkele gri, jánkele gri, kell-e nokedli?
A suvickos arcú odasózott a színültig telt zsákkal, de elvétette. A kisfiú kuncogva futott vissza azokhoz, akik a földesút szélén ácsorogtak. A jankele elvigyorodott, puttonyát vállára kapva rohant utána, hangos sikoltozások jelezték, merre jár.
Elhagyva az utcát, amit térdig beborított a hó, kiértek a főtérre, ahol egy túlméretezett színpadon egy otrombán összeeszkábált szék állt. Rajta egy girhes alak ücsörgött. Cingár teste elveszett a bőrökben, amikbe öltözött. László elkezdett mindenfelé tekingetni, segítséget remélve. A teret kiürítették, egyetlen máglya égett mindössze. A leghosszabb bajszú busó kilépett a gyűrűből, fejet hajtott, majd miután a sovány intett, hogy közelebb jöhet, felment hozzá. Féltérdre ereszkedve suttogott, a sovány bólogatott, majd felállt. Kötőtű karjait összefonta maga előtt.
– Hogy merészeled megszegni a törvényeimet? – szegezte a kérdést László torkának.
– ?ygav ik gem eT
– Cibere vajdának hívnak, én uralkodok itt.
– !jjufp sé jjufp ,jufP ?tsevel a tza detzőf et ,jjuF – utálkozott László.
– Elég! – mennydörögte volna, de csak cincogásra futotta gyufásskatulya méretű mellkasából.
– ?inlánisc melev gém lándut tim naygU
– Amit csak akarok! – ravaszkodott Cibere vajda. – Itt én vagyok az úr.
– .delev norúh yge kölüdnep men naygu nÉ – nyelvelt Vitéz László.
Tülekedés támadt a tér bejáratánál. Egy lassan mozgó gömböc tört utat magának, egy fejjel magasodott ki a tömegből, a legmagasabb busó is eltörpült mellette. Szilvásgombócszerű fején egy hosszanti vágás éktelenkedett, amiből a következő hullott ki, hangos fújtatások közepette:
– Ácsi!
– Á, a minden hájjal megkent Konc király, rég láttunk errefelé! – vetette oda mézes-mázosan Cibere vajda.
Konc király megtörölte zsírtól gyöngyöző homlokát, elővett egy rúd kolbászt, majd harapás közben szólt foghegyről:
– Küzdeni jöttem!
– Jó helyre jöttél – vigyorgott nyitott szájjal a Vajda.

Kedves kis pajtikák, az, hogy vajon mi fog történni a Király és a Vajda között, valamint Vitéz László visszakapja-e a nyelvét, illetve kiszabadul-e a fogságból, az csak a következő mesémben fog kiderülni, kívánok szép jó éjszakát, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!