irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Tóth László - Gyorsfénykép a pozsonyi magyar színjátszás történetéhez

E-mail Nyomtatás

A történeti Magyarország 1918–1919-ben elcsatolt területeinek magyar nyelvű színjátszása – a kezdetektől máig, s a jövőre is érvényesen – a magyar színháztörténetnek természetes és elszakíthatatlan részét képezi. Érvényes ez a mai Szlovákia vonatkozásában, illetve ez utóbbit illetően mind az 1918 előtti játékszíni hagyományokra, mind a (cseh)szlovákiai magyar színjátszás 1918–1939, 1939–1945, valamint 1945/1948–1992 közti szakaszaira és az 1993. január 1-jén önálló államiságát (újra) elnyert Szlovák Köztársaság magyar (nyelvű) színházi kultúrájára (beleértve a műkedvelő színjátszást is).

A magyar színháztörténet-írás azonban – különösen a mai Szlovákia, vagyis a volt Felföld vonatkozásában – főleg 1918, majd 1945 után meglehetősen mostohán kezelte a szóban forgó területek, illetve az e területekre eső városok, települések magyar (nyelvű) játékszíni hagyományait, melyeknek máig hiányzik akár az egyes részeket, régiókat érintő, akár összefoglaló jellegű korszerű feldolgozásuk. S e hiányok akkor is szembetűnők, ha elfogadjuk Gajdó Tamás másfél évtizeddel ezelőtti, A színháztörténet-írás módszerei című korszakos tanulmányának kiinduló tételeit arról, hogy a magyar színháztörténet-írás „még ma is gyermekcipőben jár”, aminek okai nemcsak e sokféle területet – a politika- és társadalomtörténetet, művelődés-, irodalom-, zene- és művészettörténetet, a néprajzot, nyelvészetet, szociológiát, demográfiát, gazdaságtörténetet stb. – érintő és sokrétű ismereteket feltételező tudományág magyarországi fejlődésével, illetve történeti összefüggéseivel, hanem a vállalkozás eredendő belső  nehézségeivel is magyarázhatók.1 Hiszen minden nehézség ellenére jóval intenzívebbnek mondható például a mai Románia, illetve Szerbia területére eső magyar színházi hagyományok kutatása, s ezek feldolgozottságának foka is nagyobbnak tűnik (például, csupán a legismertebbeket említve, elsősorban Kántor Lajosnak, Kötő Józsefnek, Enyedi Sándornak, illetve Gerold Lászlónak, Káich Katalinnak, legújabban pedig az aradi magyar színjátszás 1818–1948 közé eső százharminc évét feldolgozó Piroska Katalinnak és Piroska Istvánnak köszönhetően), mint a mai Szlovákia területére esőké, amiben vélhetően az itteni politika-, társadalom-, népesség- és művelődés-, valamint művészettörténeti kutatások fejletlensége és szűkössége is közrejátszhat.

Pedig a magyarországi, illetve a magyar nyelvű színjátszás történetének igen fontos szakaszai, fejezetei esnek az 1918–1919-ben a történeti Magyarországtól elszakított területekre (így a mai Szlovákiához tartozókra is), a magyar nyelvű iskolai színjátszás kezdeteitől a vándorszínészet kialakulásán keresztül egészen az 1918–1919-es főhatalomváltásig (Kolozsvár és Kassa például az 1800-as évek első évtizedeiben már akkor otthont tudott adni a magyar vándorszínészeknek, amikor azokat az akkoriban még német többségű Pest és Buda sem fogadta be: Kassán jelent meg például az első magyar nyelvű színházi lap is, s az 1830-as években a történeti Magyarország legerősebb színtársulata működött itt; de sorolhatnám más, ma Szlovákiához tartozó városok színháztörténeti jelentőségét is a szóban forgó időben).

A pozsonyi magyar játékszín 1918–1945 közti éveiről íródó monográfiám bevezető fejezetének készült jelen tanulmányom szorosan vett tárgyához közelítve azonban a hajdani „koronázó város” – a magyar történelemben és művelődéstörténetben játszott megkerülhetetlen szerepe ellenére is – e tekintetben bizonyos mértékig kivételnek számít. Ismeretes ugyanis, hogy a még a XIX. században is többségében német ajkú, német kultúrájú városban a magyar nyelvű színjátszás – a diéta-járt Csokonai Vitéz Mihály játékszínünk korabeli helyzete fölötti búsongását idézve – sokáig nem, s akkor is csak nehezen tudott lábra kapni. A pozsonyi német színjátszás kezdetei tudvalevően egészen a XV. század első feléig nyúlnak vissza, s volt idő, amikor Pozsony az egész német nyelvterület játékszíni fejlődésének egyik jelentős bázisa volt; 1755-ben például az egyetemes színházművészet nagy alakja, maga Gotthold Ephraim Lessing is járt a városban, s miután Bölcs Náthánja 1783-ban Berlinben megbukott, Pozsonyban vitték színre azt, de itt került sor az első német nyelvű Othello- és Lear király-bemutatókra is, megelőzve ezzel a nagy német színpadokat. De – egészen a XIX–XX. század fordulójáig nem ritkák a más nemzetiségű – főleg olasz és francia – színjátszók sem Pozsonyban. Amikor a dráma és a színjátszás az iskolai oktatásnak, nevelőmunkának is részévé válik, egyre több példát találunk a város oktatási intézményeiben – eleinte latin, illetve német nyelven – az iskoladrámákra, iskolai színjátékokra is. A XVII. századból viszont már magyar nyelvű előadásról is van adatunk: Forgách Ádám gróf, országbíró, érsekújvári generális pozsonyi palotájában 1677-ben került sor magyar nyelvű műkedvelői előadásra, melyben például az ifjú Bercsényi Miklós, a későbbi kuruc generális is fellépett. Ám a magyar színjátszás a biztató jelek ellenére – ismeretes például Felvinczi György 1696-os magyar színházszervezési kísérlete Kolozsvárott – még sokáig, egészen a XIX. század elejéig nem tudott polgárjogot nyerni Magyarországon, Pozsonyban pedig szinte a század közepéig, második feléig nem talált megfelelő számú és műveltségű patrónusokra és közönségre (még az olyan mű- és színházpártoló magyar főurak is, mint amilyen Csáky György vagy Erdődy János gróf volt, elsősorban a német színházra költötték a pénzüket). Annak ellenére, hogy egészen 1848-ig Pozsony lényegében az ország második legfontosabb városa volt, lévén hogy itt üléseztek a magyar országgyűlések, ami miatt a város időről időre a magyar vándortársulatok és -színészek érdeklődésének, törekvéseinek középpontjába került.2

Az elsősorban magyar mágnások és arisztokraták, mindenekelőtt Csáky György gróf kezdeményezésére született első pozsonyi kőszínház építése és 1776. november 9-i átadása a város életének jelentős eseményei közé tartozott, melybe azonban kizárólag német bérlők és színigazgatók költöztek be (többek között Emaneul Schikaneder, a jeles osztrák színész és színidirektor, Mozart Varázsfuvolája szövegkönyvének szerzője is bérlője volt egy időben; egy német forrás szerint ez volt „a legszebb épület, a melyben valaha színdarabokat játszottak”).3 Tőlük vették aztán később hosszabb-rövidebb időre azt bérbe a társulataikkal idelátogató magyar színigazgatók is, vagy kiszorultak a ligeti nyári színkörbe, az arénába (de az 1780-as években, egészen az 1790-es évek közepéig a Sétatéren [ma: Hviezdoslav tér] is állt egy; a ligetit 1828-ban nyitották meg). Az elmondottakat igazolja a magyar színháztörténelem egyik legkülönlegesebb, ugyancsak Pozsonyhoz kötő-
dő dokumentuma, Frentzel (Frendel) István nyugalmazott katonatiszt itt kiadott német nyelvű felhívása 1779-ben (Entwurf zu einen ungarischen Nationaltheater, ineiner Rede an das Vaterland – gewidmet dem Adel des Koenigreichs), melynek szerzője már egy Pesten létrehozandó magyar nemzeti színház eszméjét vetette fel, visszhangtalanul.

A magyar nyelvű magyarországi színjátszás meghonosítása és ügyének képviselete tekintetében jelentős szerep jutott az 1780–1788 között Pozsonyban kiadott első magyar nyelvű lapnak, a Ráth (Rát) Mátyás indította Magyar Hírmondónak, mely rendszeresen tudósított az országszerte létrejött magyar nyelvű (műkedvelői), majd vándortársulati színielőadásokról, s természetesen – a Bécsi Magyar Hírmondóval együtt – hiteles beszámolókat adott a pozsonyi színházi eseményekről is. Jellemző egyébként, hogy a műkedvelés jóval a magyar hivatásos társulatok megjelenése előtt meghonosodott a pozsonyi magyarok, illetve az itteni magyar diákok körében, ahol a latin, német és francia nyelvű előadások mellett már magyar nyelvűek is egyre nagyobb számban akadtak. Ez ügyben sokat tett a pozsonyi papnevelde színpártoló tevékenységéről is ismert igazgatója, Mayer József, akitől kanonokká történt kinevezése után 1792. augusztus 12-én „egy Magyar Pásztori Játék” bemutatásával búcsúztak tanítványai.4 (Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a szemináriumból származó tudósítások német és szlovák [tót] nyelvű előadásokról is beszámolnak ez időben.) Később Fejér György és baráti társasága tett sokat a szemináriumi magyar színjátszás – és iskolai színjáték – ügyéért, akik körébe a magyar felvilágosodás központi alakja és motorja, Kazinczy Ferenc is ellátogatott.

Az országgyűlés, említettem, mindig nagy vonzerővel bírt a színészek, színtársulatok számára. Az ebből származó előnyöket igyekezett kihasználni a bécsi Hofburgtheater szerény képességű színésze, Joseph Noseul is, aki a belőle, valamint két színésznőből és egy kislányból álló német anyanyelvű csapatával tartott – a magyar játékszín történetének következő furcsaságaként – 1802 júliusában, jóllehet egyikük sem tudott rendesen magyarul, magyar nyelvű színielőadásokat, mely vállalkozása természetesen teljes kudarccal végződött. Ezt követően újabb tizennyolc esztendőnek kellett eltelnie, hogy 1820-ban – igaz, már színvonalas, válogatott erőkből álló – magyar társulat látogasson el a koronázó városba, a Kilényi Dávid vezette Komáromi Magyar Színjátszó Társaság (a Miskolcról hozzájuk szegődött Déryné kifejezett kérésére, hogy újból láthassa az akkoriban itt-tartózkodó [egykori] szerelmét, Prepeliczay Samut), amikor más települések már régebbtől szokásos állomáshelyeik közé tartoztak. De fellépéseik hiába hoztak egyértelmű sikert, a következő magyar társulatot, Horváth Józsefét mégis csupán újabb öt esztendő elteltével köszönthette a város. A XIX. század derekáig, az 1830-as években még Komlóssy Ferencék, az 1840-es években pedig Fekete Gáborék (1842–1843-ban; ahol az ekkor még színészi babérokra is áhítozó Petőfi Sándor szintén megpróbált hozzájuk szegődni) és – 1847-ben – Komáromy Sámuelék fellépései tartoztak a visszhangosabb pozsonyi színházi események közé. Elgondolkodtató azonban, hogy még ezután is – igaz, a Bach-korszak közel évtizedes csendjében – két társaság is, Szabó Józsefé 1856-ban és Hegedűs Lajosé 1858-ban csupán az itteni német (osztrák) színidirektorok meghívására érkezett Pozsonyba.5 Mindez annak a válságnak az előjele is lehet, amelybe az 1860-as évek elejére a pozsonyi színészet jutott, s amelynek leglátványosabb jele az volt, hogy a közönség már a német előadásoktól is elfordult. Ilyen előzmények után, ilyen körülmények között határozott úgy a város, hogy az 1776-ban megnyitott, több mint száz éves színházépületet lebontatja, s újat építtet a helyébe, amely – nem kis mértékben a pozsonyi közönség áldozatkészségének köszönhetően – két esztendő alatt el is készült, és 1886. szeptember 22-én „országos ünnepség keretében”, az egykori pozsonyi diák, Jókai Mór prológjával és a budapesti Opera Erkel-előadásával, a Bánk bánnal már át is adták rendeltetésének.

A magyar színészet csupán az 1867. évi kiegyezés után, de még inkább a magyar kulturális, illetve nemzetpolitikának a vidéki színészet megszervezésére és
felemelésére tett erőfeszítései, valamint az ország zömmel nem magyar népességű területei (települései) nacionalizálásának, magyarosításának következtében az 1880-as években, s nem utolsósorban az új városi színház átadásának köszönhetően kezdett csak erőteljesebben tért hódítani Pozsonyban is. Ami a magyar nemzetiségű, illetve kultúrájú helyi polgárság és diákság, valamint, később, a munkásság megszaporodásával, azaz a magyar társulatok közönségének megnövekedésével is összefüggésbe hozható; azzal, hogy a város magyarsága körében – a német és más nyelvű színielőadások mellett – a magyar színielőadások látogatása is egyre inkább a társadalmi élet tartozékává vált. Ebbe döntő módon belejátszott Krecsányi Ignác társulata, amely 1889 és 1899 között összesen tizenegy évadot tartott Pozsonyban. Az 1899-es esztendő nevezetes eseménye volt az új ligeti Aréna megnyitása, majd – ezzel összefüggésben is – egy elvetélt, eleve hamvába holt kísérlet tartozik még ezen esztendő pozsonyi színházi krónikájához: Relle Iván kétnyelvű, német–magyar színházáé, mely egészen 1902-ig borzolta a város magyar nemzeti érzelmű polgárságának kedélyeit, s osztotta nagyjából két egyenlő nagyságú részre a városi közgyűlést és a helyi színpártoló közönséget.6 A kedélyek azonban az új század első évtizedének derekára lassan lecsillapodtak, s előbb Andorfi Péter, majd éveken keresztül Balla Kálmán hozta el vidéki viszonylatban erősnek mondható társulatát Pozsonyba, hogy aztán őt, 1911-től az évtized végéig, illetve rövid ideig az államfordulat után is e helyt maradó Polgár Károly váltsa fel. Persze a magyar színészek és színtársulatok később is, jóformán egészen 1918-ig továbbra is rászorultak a pozsonyi német színidirektorok jóindulatára, technikai felszerelésére, valamint nem utolsósorban az egyre népesebb magyar ajkú lakosság és diákság köreiből verbuválódó műkedvelő színjátszók segítségére. Amikorra azonban az erős és biztos helyi bázist magáénak tudó, színvonalas magyar színészetnek az 1900-as évek első másfél évtizedére megteremtődtek volna a feltételei Pozsonyban, az időközben már egyenes vonalúvá vált fejlődést megakasztotta az első világháború, melynek végén a város a frissen megalakult Csehszlovákiához került, s az egymás után létrejövő új államigazgatási szervek és testületek az országszervezés mindenre kiterjedő teendői sorában azonnal hozzáláttak a színház és a színházi élet nacionalizálásához is, amivel elkezdődött a magyar nyelvű színjátszás visszaszorítása, illetve későbbi csaknem teljes kiszorítása a városból.

Polgár Károly neve így már ide, a pozsonyi magyar színjátszás (újabb) kisebbségi korszakához, a magyar színészetnek a Csehszlovák Köztársaság első évtizedei alatti kálváriájához vezet át bennünket. Tudvalevő, hogy a XIX–XX. század fordulójára és az 1900-as évek első másfél évtizedében a magyar vidéki színészet jól kiépített szervezeti keretek között működött, melynek a felföldi, felső-magyarországi országrészek is szerves részét képezték, Pozsony pedig – Kassával együtt – a legfontosabb vidéki játékszíni központok közé tartozott, mely a korabeli magyar játékszín nem egy nagy egyéniségét adta, illetve fogadta játszóhelyein. Mi több, az államfordulat a városban igen erős társulatot talált: Polgárét, aki már – említettük – 1911-től bírta megszakítás nélkül a pozsonyi koncessziót a téli és a tavaszi évadokra (Kassán Faragó Ödön volt 1914-től a város és a közönség bizalmát évről évre elnyerő direktor). Polgár 1918-ban a Városi Színházon Paul Blasel német színtársulatával osztozott; bár társulatának előbb csak a tavaszi idény jutott, később már a téli idényt is sikerült megszereznie (ráadásul a kérdéses esztendő elején megindultak a pozsonyi magyar játékszín államosításának, azaz „nemzeti színházi” besorolásának az előkészületei),7 míg nyaranként a fiumei–szombathelyi körzet volt az övé. Ebben a helyzetben érték a mindent gyökerestül felforgató változások a pozsonyi magyar komédiásokat, akik 1918 szeptemberében még a történeti Magyarország egyik előkelő és ünnepelt társulataként kezdték meg pozsonyi téli évadjukat, hogy kitavaszodván már egy új állam kisebbségi körülmények közé került s ezernyi nehézséggel és retorzióval sújtott, kegyvesztett színháza legyenek.8 Igaz, a szinte egyik napról a másikra szlovák fővárossá előléptetett városban a (cseh)szlovák (hivatásos) színjátszás annak ellenére is csak nehezen szerveződött meg, hogy a cseh színtársulatok és szlovák műkedvelő együttesek jelenléte már korábban sem számított újdonságnak itt. A berendezkedő új (állam)hatalom azonban már rögtön az első pillanatokban elkezdte Pozsonyban is birtokba venni a magyar – és német – színészet meglevő bázisait, bár ez nem indult könnyen, hiszen az 1920-ban, jobbára cseh erőkből megalakult Szlovák Nemzeti Szín-
ház eleinte csak a fél idényt kapta meg a Városi Színházban: öt hónapot, a másik öt Polgáréké és Blaseléké maradt –, de térhódítása később annál erőteljesebben folytatódott: Polgáréknak – játékidejük leteltekor – 1920. március 1-jén, huszonnégy órán belül el kellett hagyniuk Pozsonyt, hogy helyüket átadják a „csehszlovák” színészetnek.

A Csehszlovákiában maradt színidirektoroknak, színtársulatoknak az új helyzetükből adódó szűk játéktéren, az ellenük irányuló sorozatos intézkedések közepette kellett megtalálniuk, illetve megteremteniük működésük feltételeit, s ehhez anyagi erőre, felszerelésre, színészekre, műszaki és segédszemélyzetre, mindenekelőtt pedig fellépési lehetőségekre, játékhelyekre és nézőkre volt szükség – azaz meg kellett teremteniük a (cseh)szlovákiai magyar színjátszás megfelelő szervezeti kereteit. Mindezekért kíméletlen harc indult közöttük, melynek két leglényegesebb eleme, a formálódó kisebbségi magyar színházi kultúra két főszereplője, hangadója a pozsonyi és a kassai társulat, illetve direktoruk: Polgár Károly és Faragó Ödön volt. Amikor pedig az új kormányzat csak egyetlen társulat számára – egy pozsonyi–kassai színikerületre – adott koncessziót, azt a kassai igazgató, Faragó Ödön nyerte el, a pozsonyi színiidények megtartásának jogával együtt. S bár a következőkben egymást váltották a pozsonyi játékjogot elnyert színidirektorok, akik nevéhez alapvető kezdeményezések és jobb produkciók is fűződnek, innentől kezdve húsz éven keresztül a pozsonyi magyar színészet fokozatos visszaszorulásának és sorvadásának lehetünk tanúi, ami azért is törvényszerű, mert a csehszlovák hatóságok egy idő után a két nyári hónapra – júniusra és júliusra – korlátozták a pozsonyi magyar színiévad időtartamát.

S az is idetartozik, hogy noha az utolsó magyar, 1910. évi népszámlálás már a német lakosság stagnálását mutatta,9 a város népessége lényegében egészen 1918-ig német többségű maradt, majd az 1918–1919-es impériumváltás, illetve a berendezkedő új államhatalom nacionalizációs törekvései következtében az addig lélekszámbeli kisebbségben levő szlovák elem került többségbe (a főleg az országalapítással kezdődött folyamat elején beözönlő csehvel együtt, bár 1921-ben, jóllehet az már a legnagyobb lélekszámú népcsoportot alkotta itt, összességében, a város más nemzetiségű – elsősorban a német és a magyar – lakosságához képest még mindig kisebbségben volt).10

Összefoglalva: Pozsony népessége – a város története során – háromszor rendeződött át alapvetően. A XIX. század második feléig a német elem – és Bécs közelsége – volt a meghatározó a város életében, az 1860-as évektől 1918-ig a magyar nyelv és kultúra előretörése jellemezte azt, míg 1918 után, az 1918–1919-es főhatalomváltást követően egyre inkább a város szlovák jellege domborodott ki, mígnem az 1945–1948 közötti erőszakos szlovákosítást, a nem szlovák anyanyelvű és nemzetiségű – német és magyar – lakosság jogfosztását, deportálását és kitelepítését, majd az 1950–1960-as évek betelepítéseit és városszerkezeti átalakításait követően mára – Szlovákia, illetve a Szlovák Köztársaság fővárosaként is – szinte teljes egészében szlovák várossá vált. Ebből adódóan a pozsonyi magyar nyelvű hivatásos színjátszás 1820–1920 közötti első száz éve is a szüntelen, ám folyamatában meg-megszakadó létküzdelem időszaka volt a térnyerésért, helyének megleléséért, polgárjogainak megszerzésért. Ha pedig az 1880–1930 közötti ötven esztendőt vesszük, amikor a pozsonyi magyar színjátszás megerősödése ténylegesen megindult, négy évtizeden belül, váratlanul, egyik napról a másikra elvesztette maga alól a talajt, és tulajdonképpen megszűnt a létjogosultsága, majd az 1930-as évek végére ő maga is teljességgel felszámolódott. Vagyis elmondható, hogy Pozsonyban – s ez tágabb összefüggésben is ritka – fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltás zajlott le (előbb az abszolút többségű német nyelvtől és kultúrától kezdett magának egyre nagyobb tereket elhódítani a magyar, majd annak döntő, s a német részbeni visszaszorításával a város szlovák és kis mértékben pedig cseh nyelvi-kulturális jellege erősödött meg, sikeres példát szolgáltatva „a hely és múlt nacionalizálására”11).
Megjegyzendő viszont, hogy a német nyelvű színjátszás – nyilván az ország: Csehszlovákia német ajkú lakosságának lélekszámbeli súlyánál fogva is – egészen 1945-ig más, kedvezőbb elbírálás alá esett, a német – és más nemzetiségű – színjátszóknak, társulatoknak eleve nagyobb terük és esélyük volt Pozsonyban (is), mint a magyar nyelvűeknek. Miután azonban Csehszlovákia szétesésével, illetve a Münchent követő első bécsi döntéssel Dél-Szlovákia magyarlakta területeinek jelentős része visszakerült Magyarországhoz, s az előbb államszövetséggé átminősült Cseh-Szlovákiában, majd az 1939. március 14-ével első ízben önállósult Szlovák Köztársaságban elenyésző számú, mintegy hatvan-nyolcvanezer fős töredékmagyarság maradt, a hivatásos magyar színészet némaságra ítéltetett itt, s a nem szlovák nemzetiségű színészek még szlovák színházaknál sem helyezkedhettek el. Ebben a váratlan helyzetben a korábbi pozsonyi színpártoló egyesület egykori tagjai kezdeményezték, hogy a megszűnt hivatásos magyar színészet szerepét valamilyen módon – s jobb híján – a helybeli műkedvelő csoportok vállalják fel (Pozsonyban négy-öt ilyen magyar együttes működött állandó jelleggel), melyek azután az 1943-ig évente megrendezett ún. színházi hetek során adtak számot a tevékenységükről, de a második világháború vége felé lényegében ez a lehetőségük is megszűnt.

A magyar színészetnek 1945 után sem maradt sok lehetősége, esélye Pozsonyban. Előbb a jogfosztottság és a kitelepítések, deportálások 1945–1948 közötti évei jelentettek durva beavatkozást itt is a német és a magyar elem, illetve nyelvük és kultúrájuk ellen, amelynek következtében a város gyakorlatilag elvesztette történeti háromnyelvűségét és -kultúrájúságát. 1948 után ugyan formálisan még magyar hivatásos színtársulatot is kapott Pozsony a székhelye szerint ide bejegyzett Állami Faluszínház egyik együttesével, ez azonban a valóságban – más feladatai lévén, és működési feltételeinek és filozófiájának abszurditásai miatt is – a legkevésbé sem volt képes katartikus kultúrateremtő és műveltségformáló tényezőként jelen lenni és hatni a város életében. Vagyis, a Faluszínház magyar tagozatának léte messze nem jelenti, hogy Pozsonynak a jelzett időszakban magyar nyelvű színháza lett volna, hiszen azt csupán annak igazgatósága kötötte ide, s leszámítva néhány itteni bemutatóját, illetve egy-egy, többnyire a később az egyre nagyobb ütemben terjeszkedő városhoz csatolt, mára már abba teljesen beolvadt szomszédos településen: Ligetfalun, Pozsonypüspökin, Főréven, Vereknyén megszervezett előadását, fellépéseinek túlnyomó részét vidéki kistelepüléseken tartotta (hiszen, amint a neve is mutatja, létrejönni is e céllal jött létre, nevezetesen, hogy főleg a kétezernél kisebb lélekszámú helységekben lépjen föl). 1959-től kezdve azonban Pozsonyban már papíron sem működött, s máig nem működik magyar hivatásos prózai színiegyüttes (itt most nem számítjuk a néhány éve hivatásos együttesként működő Ifjú Szivek Táncszínházat). Így már hat, hat és fél évtizede csak a magyarországi és (cseh)szlo vákiai magyar színházak és társulatok kisebb-nagyobb időközönkénti vendégjátékai, valamint egy-egy, időről időre megszerveződő műkedvelő színjátszó együttes, ifjúsági társulat, diákszínpad vagy iskolai csoport előadásai próbáltak továbbvinni s éltetni valamit az egykori koronázó város, a mai Szlovákia fővárosa magyar játékszíni hagyományaiból (amely helyzeten az sem sokat segített, hogy az itteni Szépművészeti Főiskola az 1960-as évektől – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – a szlovákiai magyar színészképzés részbeni feladatait is ellátja).

1 Gajdó Tamás: A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, 1997, Veszprémi Egyetemi Kiadó. 5–6.
2 Más kérdés, hogy ennek a pozsonyiak – főleg a német háztulajdonosok – nem örvendeztek különösebben, lévén, hogy egy királyi rendelet értelmében kötelesek voltak házuk egyharmadát a magyar országgyűlési követek rendelkezésére bocsátani (a diéták idejére sokan inkább elmentek a városból, mások – főleg a reformkorban – elhanyagolták házuk külsejét, hogy az ne legyen vonzó a követek számára). Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban. Bratislava, 1954, Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. 42.  
3 Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar szinészet története 1867-ig. Bratislava–Pozsony, 1928, Steiner Zsigmond könyvkereskedése. 8–9.
4 Bécsi Magyar Hírmondó, 1792. augusztus 28., II. 317.
5 A pozsonyi német színházbérlők, színigazgatók egy-egy, kitűnő énekesekből álló magyar társulat meghívásával a hivataloknak, illetve a magyar közönségnek, különösképpen a diákoknak is a kedvében akartak járni. Amivel kapcsolatban a szlovák színháztörténész, Štefan Hoza megjegyzi, hogy ezzel nemcsak a német, hanem a szlovák nyelvnek is megkezdődött a városból való, a magyar színészek általi fokozatos kiszorítása. Hoza, Štefan: Opera na Slovensku. Martin, 1953, Osveta. 81. – Ami így, ebben a formájában éppen Pozsonyra nem érvényes, ahol egészen 1918-ig, az impériumváltásig hátrányban volt a magyar színészet a német színészekkel s színészettel szemben, s nem igazán bírt gyökeret verni, azt követően viszont már úgyszólván semmilyen lehetősége sem maradt a kibontakozásra. (Megjegyzendő, hogy a szlovák történetírás a németesítéssel szemben mintha megengedőbb lenne, mint a magyar nyelv és kultúra országossá tételére irányuló törekvésekkel szemben, jóllehet II. József és I. Ferenc egynyelvűsítő és egyneműsítő törekvései a szlovákokat ugyanúgy sújtották, mint a magyarokat.)
6 Lásd ezzel kapcsolatban részletesen: Tóth László: Egy hamvába holt kísérlet. Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902, I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2012. 2. sz. 85–106. és 2012. 3. sz. 129–146. – Megjegyzendő, hogy az ekkor kirobbant ellentétek némiképpen rácáfoltak a város magyar és német lakossága példás együttélésének legendájára, amihez hozzátartozik, hogy ez már az erőteljes – és némely vonatkozásban erőszakos – magyarosítási törekvések, a magyar nemzeteszme előtérbe helyezésének az időszaka, amihez a színház is kitűnő terepnek bizonyult.
7 Ungváry Ferenc: A pozsonyi magyar színészet története. Kézirat, 1971. 604. OSZK (Budapest), Színház- és Zenetörténeti Tár, Ms 235.
8 Igen érzékenyen foglalja össze a Csehszlovákiához került magyar népesség – lélektani szempontból is nehezen elfogadható és feldolgozható – helyzete váratlan megváltozásának jellemzőit Soňa Gabzdilová tanulmánya az 1950-es népszámlálásról, aki szerint az államfordulat elkerülhetetlenné tette számukra, hogy „számos, addig részükről ismeretlen ténnyel” kiegyezzenek, mint például amilyen újsütetű „kisebbségi státusuk”, illetve annak lélektani vetülete is volt, ami eleinte a „többségi” társadalomba való beilleszkedésüket is jócskán gátolta. Gabzdilová, Soňa: Sčítanie obavateľstva na Slovensku v roku 1950, maďarská menšina a historické súvislosti. Historický časopis, 2011. 2. sz. 264. – S Gabzdilovához hasonló beleérzőkészséggel, tárgyilagossággal beszél az államfordulat kialakította helyzetről egy újabb zene-, ill. színháztörténeti tanulmány szerzője, Martin Bendik is, aki szerint a „»nem államalkotó nemzetek« (a nemzetiségek)” az új országban nemcsak hogy „érzelmileg nem fogadták el”, hanem „lélektani szempontból nem is fogadhatták el Csehszlovákiát a hazájuknak”. Bendik, Martin: Kontexty divadelných a hudobnodivadelných začiatkov v Prešporku – Bratislave. In Studia Academica Slovaca 40. Zborník, 2011. 35–48. http://e-slovak.sk/zborniky/SAS_40_2011.pdf  Feltöltve: 2011. 01. 28. L. még ugyanazt: 40.pfold.ujep.cz/files/KHV/referaty/anotace/Bendik.pdf Letöltve: 2012. május 12.
9 Fogarassy László: Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. Társadalomtudományi értekezések. Összeáll.: Veres Géza. Bratislava/Pozsony, 1993, Madách Könyvkiadó. 115.
10 Az 1921. február 15-én megtartott (első) csehszlovák népszámlálás adatai alapján Pozsonynak ekkor 92 932 lakosa volt, ebből 37 038 volt a csehek és a szlovákok száma, 25 837 a németeké, 20 731 a magyaroké, 5 568 pedig az idegen állampolgároké, a maradék pedig egyéb nemzetiségű volt. – Sčítání lidu v republice československé ze dne 15. února 1921, I. díl. Praha 1924, Vyd. Státní úřad statistický. 264. és 324–325. In Lajcha, Ladislav: Dokumenty SND 1 (1920–1938). Bratislava, 2000, Divadelný ústav. 14.
11 A dán Peter Bugge fogalmazása; in Mannová, Elena: Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor – Kocsis Aranka – Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, 2005, Kalligram Könyvkiadó. 47–61., 52.

You are here: