irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Szabó Lovas Emőke:„A valóság kibírhatatlan, szűk, az ember pedig nem normális” (Krasznahorkai LászlóMegy a világ című kötetéről)

E-mail Nyomtatás

Krasznahorkai László Megy a világ című könyve építészet. Mondatai szakrális épületek alkotóelemei, gondolatai tartógerendák, nyelve a zene. Amit Krasznahorkai László ír, az több, mint irodalom. Irodalom feletti, irodalmon kívüli, irodalmon túli.

Meggyőződése, hogy ez a jelenlegi formája az írásművészetnek csupán ideig-óráig tartható fent, s hogy egy „írásapokalipszis” felé tartunk. De egyelőre még fogjuk a könyvét, jó erősen, két kézzel, mert érezzük, hogy vágyaink, méltóságunk, lényegünk valahol a könyv elolvasása után lesz csak számunkra elérhető. Krasznahorkai könyvei által ezt a Szépséget, a tökéletesség rendjét, a japánok kertjeinek teljességét igyekszünk megtalálni.

 

A Megy a világ kisprózái egy önmagukon túlmutató, nagy konstrukció elemei, bár az életmű nagyon különböző pontjairól származnak. A 2013-ban megjelent könyv legrégebbi „eleme” még 1990-ben született. Az elbeszélések jellemzően krasznahorkais hosszú mondatai „lélegzetre írottak”, légiesek, líraiak, többrétegűségükben szinte rituálisak. Stílusuk a „beszélés” vagy inkább a „rábeszélés”. Az olvasó és elbeszélő közötti távolság teljes megszűntetésére törekednek, egyre mélyebb és odaadóbb figyelmet kívánnak. Felületes, hűvös figyelemnek itt helye nincs. Hagynunk kell, hogy ez a szuggesztív, mély hangú rábeszélés vezessen bennünket végig Krasznahorkai világán.

A szerző szövegei nagyon erős kapcsolatot tartanak fenn nemcsak a transzcendens tapasztalatok több száz éves, tudatosságon túli világával, hanem különböző művészeti ágakkal is. A Háborús architektúra című CD-jéhez Dukay Barnabás és Gadó Gábor írt zenét, bár maga a könyv, a Háború és háború is a valóságban ér véget, s ez a megrendezett lezárás egy CD-ROM-on is dokumentálva van, az Állatvanbent című könyvét pedig Max Neumann figuratív, monokróm, árnyalat nélküli színekkel dolgozó festőművésszel közösen készítette. Krasznahorkai regényvilága szorosan együtt létezik Tarr Béla egyes filmjeivel, a Théseus-általános pedig – ami nem először ugyan, de a Megy a világ című elbeszéléskötetben is megjelenik – eredetileg színházi szöveg.

Kétséges tehát, hogy az ennyire erősen filozofikus, szakrális, zenei, ritmikus szövegeket lehet-e, érdemes-e pusztán irodalmi szempontok szerint megítélni. Krasznahorkai irodalom előtti és irodalmon túli törekvései, a tökéletes iránti vágya ugyanis már-már rögeszmének tekinthetők. Olyan kinyilatkoztatások, amelyek mondatokban manifesztálódnak, de létezésüknek csupán alkalmi eszköze, segítője a mondat.

A Megy a világ – akárcsak a szerző többi könyve – nagyon súlyos dolgokról szól. Az elbeszélésekben az „el kell innen menni” lehetőségei jelennek meg a kötet három részében, háromféleképpen. Az elbeszélő beszél, elbeszél, majd elköszön. A történet a menekülés vágyával kezdődik, hogy rögtön ki is derüljön számunkra, hogy nincs hová menekülni, nincs a Földön már olyan kultúra, ahová a szerző elmehetne, mert a Nyugat ugyanúgy kiüresedni látszik, mint az eddig áhított Kelet. Mert „nincs már sehol semmi”. Csak az utazás utáni csalódottság van, annak a biztos tudata, hogy nincs már olyan hely, ahová vágyódni érdemes volna.

A Théseus-általános című színházi szöveget jóformán értelmetlen a színházi megvalósulása és a szerzői elképzelések, instrukciók nélkül értelmeznünk. Az eredeti színpadtervben – ahogyan a szerző a Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötet egyik beszélgetésében kifejti – egy deszakralizált templomban három hatalmas lencse áll, az elbeszélőnek a templom falaira vetített fejével. Ennek a térnek a két oldalán ülnek a nézők, felettük pedig, a néhai oltár felett egy négyfős őrkísérettel sétál, hihetetlenül lassan sétál egy csupán homályosan kivehető alak. Végül, mikor a szövegkönyvben szereplő beszédek a szomorúságról, lázadásról és a tulajdonról befejeződnek, 25–30 gyerek lámpással a kezében megszólít pár nézőt, hogy kövessék őket az éjszakába, egy idő után viszont a gyerekek magukra hagyják ezeket a három-négy fős csoportokat.

A szövegkönyvet Krasznahorkai „Most már: Samuel Beckettnek” ajánlja. Utalás lehet ez arra az iróniára, abszurd talányosságra és disszonáns zenei világra (a Théseus-előadáson egy örmény férfikórus énekelt volna), amelyben és ahogyan mindkét szerző alkot. Az időnkívüliség és a létezésen túli dimenziója ez, bár nem a Semmire mered, hanem egy egészen konkrét kép, „egy bálna a városközpontban” képe tartja fogva. A szöveg merészen teátrális, ez a teatralitás pedig a drámai félelem, szorongás és halál megidézésében rejlik, és bár Krasznahorkai színházának középpontjában ez a szöveg áll, a Théseus-általános mégsem vonatkoztatható el az élő emberi testek képzetétől. Sokkal inkább mitologikus és színházi szöveg ez, mintsem cselekvésközpontú.

A könyv második részében, miután nincs hova mennünk a Földön, egyenesen a Földet akarjuk messze magunk mögött hagyni. Mennénk „jó magasra, jó mélyre vagy jó messzire”. Az első fejezet hőse Shanghaiban bolyong holtrészegen, a Nine Dragon Crossing emeletes autópálya-labirintusában, a nézés és a tudás aktusa között, közlekedéstechnikai szinkrontolmácsként technikailag mindent tudva a saját viszonylag könnyen meghatározott elhelyezkedéséről, de szinte semmit az örökké homályban maradó történetéről.
Bolyongástörténetek ezek egy nem annyira valóságos, mint amennyire folytonos történelmi és kulturális térben, amelyek egy felismerésbe torkollnak, miszerint „az egésznek semmiféle értelme nincsen”. Krasznahorkai hősei felfedezik a transzcendencia és a folytonos történelmi idő jelenlétét, mintegy a sajátjuk mellett és felett, de mielőtt beleőrülnének a valóságuk eme rétegzettségébe, inkább melankolikussá válnak, egyfajta mesterségesen korlátozott tudatállapotot választanak.
Minden esetben meghatározó tényező a szövegek helyszerűsége. Az éjszakai autópálya fekete-fehérje, az estremozi márványfal vakító fehér fényessége, amit egy gyémántfejes fűrész szeletel, a néptelen palota kobaltkéken rideg hallgatása, a halálos ítélet tárgyalóterme, Kijev, a Szent Szófia-székesegyház és a halott „Zóna”. Egyáltalán nem mindegy, hogy Krasznahorkai László történetei hol, milyen helyen játszódnak. A terek és a szereplők együtt alkotják az emberi lét zsákutcáját, egyszerre fájdalommal telített ön-, lét- és helyleszámolások ezek. A végső elbúcsúzás („Nem kell innen semmi”) előtti utolsó fejezet, a Konsztantinosz Kavafisz emlékének ajánlott Az isztambuli hattyú nemcsak a földi helyekkel, hanem csupán a jegyzetapparátusban való létezésével és 17 üres oldalával az írás kulisszáival is leszámol.

Krasznahorkai László a kortárs irodalom áramlatai között egy egészen más, egyszemélyes kategóriát alkot. Zsenialitása éppen ebben a  következetes kívülállásban rejlik. Ahelyett, hogy kiutat, megoldásokat, életrecepteket mutatna, a Jó és Rossz közötti leegyszerűsített választást kínálná, mintegy inverz Théseusként a létünk labirintusában egy tágabb, transzcendens teret mutat nekünk, ahol csupán morális kategóriáinkkal, ezekre összpontosítva, semmire sem megyünk. Nincs kibúvó, se menekülési útvonal. Isten háta mögött rekedünk, a saját életünk monokróm díszletei között, a repülési képességüket mindörökre elveszített okinavai guvatok, egy-egy Krasznahorkai-könyvben.

(Krasznahorkai László: Megy a világ. Magvető, Budapest, 2013, 296 oldal, 3490 Ft)

You are here: