irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Grendel Lajos: Néhány gondolat… Mándy Iván Diákszerelem és Kulikabát című művéről (esszé)

E-mail Nyomtatás

I.
1992 februárjában Mándy Ivánnal beültünk Hamburgban egy, a szállásunkhoz közeli kávézóba, ahol meleg volt és jól éreztük magunkat. Elég hosszú időt töltöttünk ott, miközben a magyar íróküldöttség többi tagja szerteszét rohant a városban, leginkább vásárolni.

Irodalomról is beszélgettünk, meg más, irodalmon kívüli dolgokról. Nem árultam el neki, hogy Mándy prózája, különösen a hatvanas évek legvégén és a hetvenes évek elején, olyan erővel hatott rám, mint az erős drog. Jó ideig szóba sem jöhetett, hogy leszokjak róla. Úgy akartam írni, mint ő. Természetesen a közelébe sem jutottam. Írtam és írtam és írtam, de valahogy nem csak Mándy hiányzott belőle. A novelláim mesterkéltek is voltak, nagyon műviek.
1969-ben vásároltam meg, illetve egy haverom vásárolta meg számomra az Egyérintőt, Mándy Ivánnak az első egybegyűjtött novelláskötetét. Az Egyérintő, a Tribünök árnyéka, A gyerek, a Borika vendégei és egy csomó más írás máig sem halványult el az emlékezetemben. Negyvenöt év meglehetősen nagy idő, az ember egy csomó dolgon keresztülmegy, és az illúzióit fokozatosan eltemeti. Negyvenöt év után a novellák is másnak tűnnek, hogy ne kerteljek: elhervadnak. Mándynál azonban nem ez történt. Ő negyvenöt év alatt klasszikussá nemesedett. Hogy a Diákszerelmet és a Kulikabátot választottam ki talán tényleg önkényesen, tényleges oka van. Ezt a két novellát még a többinél is jobban szeretem. Persze ez meglehetősen szubjektív állítás. Mindent szeretek Mándytól, de az ötvenes és hatvanas évek novelláit egy picit jobban. Jobban, mert jobban hasonlít az általam ismert amerikai prózához, mint a hetvenes és nyolcvanas években íródott Mándy-próza. Mert egy kis cselekménye is van. Tudniillik, ezekben a szövegekben Mándy egy kicsit nagyobb távolságot teremt az író és figurái között, talán egy picit hűvösebb, mint a hetvenes és a nyolcvanas években. Az alig észrevehető távolság remekműve a Régi idők mozija. Itt páratlan módon egyesül az icipicit hűvösebb Mándy az icipicit jobban a figuráival azonosuló Mándyval, aki, furcsa módon, még groteszkebb az előző Mándynál. Egyébként tényleg nehéz különbséget tenni a korai és a késői Mándy-művek között, annyira egységesek. Mintha lélegzetvisszafojtva íródtak volna. Egy szó, mint száz: az idő előrehaladtával még groteszkebbnek tűnnek. A Diákszerelem és a Kulikabát még az ötvenes és a hatvanas években íródott, amikor Budapest egy kicsit provinciálisabb város volt, mint manapság. (A provinciálison elhagyatottságot értek, nem provinciális gondolkodásmódot.)

II.

A Diákszerelem összetett novella, de átlátható végső megoldással, míg a Kulikabát jóval egyszerűbb, de a végső megoldásában jóval bonyolultabb. Mándy-paradoxonról persze nem beszélhetünk, hacsak nem arról, hogy egy igazi novellában és regényben – és nemcsak Mándyéban – a paradoxon a műalkotás lényege. Vagy direkt kimondjuk ezt, vagy – ha sejtelmesebben írunk – a paraván mögött hagyjuk. A Diákszerelem és a Kulikabát egyszerű pesti történetek, egyszerű emberekkel. Az elsőben a mozi, a másodikban a Teleki téri zsibvásár a novella mozgatórugója. (Nem árt, ha figyelünk a második novella alcímére, mely így szól: A Teleki téri legendákból. Ez utalás arra, hogy inkább mítoszt, mint valódi történetet olvasunk.) A Diákszerelemben két motívum egybejátszásáról van szó: egy, a mozi nézői előtt megszakadó filmről, amelyet a jegyszedőnő kénytelen-kelletlen befejez, és a közönség reakciójáról, amely más befejezést vár, és egyre jobban csalódik, míg a novella végén a nem várt (de realista, vagy hogy úgy mondjam, melodramatikus) befejezése miatt föllázad. Persze a groteszk nem is szimpla, hanem dupla. A melodramatikus befejezés ellen is szól. A közönség akkor lenne elégedett, ha a melodramatikus befejezés helyett még szörnyűbb giccset kapna: a giccsek giccsét, a főszereplő, Norman Wilson „megjavulását” – ez a néző titkos vágya. Mert a közönség happy endre vár! A film vacak, de nem eléggé vacak ahhoz, hogy a még vacakabb közönséget kielégítse. A filmtörténet ráfényképezése a realista történetre – mármint a közönség és a közönségre ható film – látszólag a közönséget semmisíti meg. A közönség csak a giccset érdemli meg. Ez az elhamarkodott végkövetkeztetés vonható le az első pillanatban. Hogy mégsem ilyen egyszerű a történet, azt több oldalról is megmutatja az író. Igaz, közvetetten – groteszkül. A közönség, paradox módon, éppen hogy a jóra vágyik, legalább egyszer a jóra! Végre arra, hogy egy pillanatra elfelejtse a saját elrontott életét. A film másfél órán át hitesse vele el, lehetséges, hogy happy enddel végződjön a történet. Hogy a filmnek, bárha illúzió, joga van hozzá, hogy az élet derűs oldalát is megmutassa, és ez az illúzió, ha úgy tetszik, „örök”. A film arra való, hogy öröknek tüntesse fel azt, ami, ha mélyebben belenézünk a közönség lelkébe, mégiscsak gellert kap. „Kérték, egyre csak arra kérték, hogy mondja el a film végét, az igazi végét… A jegyszedőnő lehetetlenül összezsugorodva ült a hatalmas, fehér vászon előtt és hallgatott.” Ez a befejezése a novellának.

Mert mit lehet itt csinálni? A közönség mást vár, a jegyszedőnő is tisztában van vele. De inkább a hallgatást választja, ugyanis – ez is fenemód mándys – inkább hallgat, mint hogy hazudjon. A jegyszedőnő egy igazi Mándy-hős, pedig oly jelentéktelen, hogy még a nevét sem tudjuk meg. Nem szabad hazudni. Ennyi az egész! Ezt felkiáltójellel kell írnom, mert az ilyesféle jegyszedőnő, sajnos, mára már kiment a divatból, mint az egyforintosok.
A Kulikabát látszólag egyszerűbb novella, és mégis több benne a rejtély, mint a Diákszerelemben. A Teleki téren vagyunk (figyelemre méltó, hogy nincs időpont). Szóval az időpont nem fontos: Irénke, Blúz bácsi és a többiek „sokezer” éve vannak. És a Prokesch és a Mattanowich is. Irénke, a naiv, bemászik a csőbe, és Blúz bácsi meg a fia az élettelen Irénkét fölcsapják a vasrúdra a többi ruhadarab mellé. Hogy hogyan lesz az életvidám lányból egy ruhadarab, erről szól a történet. „Irénke oly ismerősnek találta az öreget, mintha már többször is beszélt volna vele.” Ezzel a realista történet befejeződik, és megkezdődik a mítosz, vagyis a mítosz lép a realista történet helyébe. De lappangva, észrevétlenül, hogy az olvasó csak nagy sokára kezd gyanakodni, hogy tulajdonképpen egészen másról van szó. A szürrealizmusnak egy olyan módjáról, amely látszólag realisztikusan beszél a fantasztikumról és az álomszerűről. Mintha Bulgakovot olvasnánk, holott az egész mindenség a Teleki téren játszódik le. Persze a VIII. kerületi Teleki tér a leglehetetlenebb és a legszegényebb figuráktól hemzseg, ott Budapest másik arca mutatkozik meg, amelyet nem szokás a kirakatba rakni. A jobb sorsra érdemes ember is legföljebb álmokkal van tele, délibábos álmokkal. A VIII. kerületi ember tudja, hogy aki a VIII. kerületben született, feltehetőleg ott is fog meghalni. Mándy követi is, meg el is tér a lírikusnak nevezett prózától, elődeitől, Krúdytól és Gelléritől abban, hogy az ő mítoszukat jelentősen továbbviszi. Úgy, hogy a mítosz egyszerre magától értetődő részese a novellának. Mondhatnám: együtt nő a novellával. Úgy nő a VIII. kerület fölé, mintha más táj nem is létezne a számára. Az ő világa olyannyira zárt világ, hogy Krúdy, Gelléri vagy Cholnoky László és Lovik Károly Mándy szemében, ha jó ismerős is, tulajdonképpen vendég. Pedig egyébként ilyen-olyan közük mégiscsak van az örökké álmodozó, szegény páriákhoz. Mándy egynemű író, illetve „egyrögeszméjű” író – ez a rögeszme pedig végtelenül egyszerű. Nem föladni! – A Mándy-hősök sohasem adják fel, még a leglehetetlenebb helyzetben sem. Mások már kétszer meghalnának, de ők mégis talpra állnak. Az ember röhög, és csóválja a fejét. Nahát, még ilyesmi is létezik?

III.

Mándy nem posztmodern író, az szent igaz. Sokkal mélyebben érez, a groteszk mögött láthatatlanul ott a ki nem mondott gyász is. Az egyik legszimpatikusabb hőse Csempe-Pempe A pálya szélénből, aki egy kicsit lökött (ti. annyira szerelmes a fociba, hogy mindent fölad a foci kedvéért) – számtalanszor bukott ember, aki föláll, de akiről az olvasó már tudja, hogy újra elbukik majd. És ettől nagyon szimpatikus, sokkalta szimpatikusabb, mint a hősök, akik talán nem is léteznek, csak amolyan regényekben. A bukott emberekkel tele a padlás. De a bukott emberek olykor újra fölállnak, és ez már egy kis hősiesség, mert rájuk van írva, hogy újra elbuknak. Mándy az egyetlen magyar író, aki tökéletesen azonosul velük. Groteszk figurák, és mégis, egy-egy pillanatban igazi hősök. Mándy-hősök nélkül a világ csupán fekete-fehér lenne.

You are here: