irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Plonicky Tamás: Gyerekzár (novella)

E-mail Nyomtatás

– Gondoljunk valami másra. – Mondta mindig anyám. Amit főleg arra értett, hogy ezt kell tennünk, ha épp valami kellemetlen dolog történik.
Gondoljunk valami másra.

Ez a Szeszti tipikus jó csaj – jut eszembe két elnyomott cigi után, miközben az igazgató úr mélyen a szemembe néz, és hivatalos hangján csak ennyit mond: nem vagyunk elégedettek. Én sem voltam az. Egy dolog viszont megnyugtatott. Gyerekként mindig megfogadtam az idősek tanácsait.
Gondoljunk valami másra.
– Üdv a kéjlakban! – köszön rám Szeszti. Abban a farmernadrágban nyit ajtót, amelyet a megismerkedésünk napján viselt. Miután leszerencsétlenkedem magamról a cipőt, kézen fogva felvezet a lépcsőn, majd beinvitál a szobájába. A luxuslakás szépsége nem jelent semmit, Szeszti feromonjai mindent eltompítanak.
–  Hogy vagy, Szeszti? – kérdem, de csak azért, mert arra várok, hogy elmondhassam, én hogy vagyok.
– Általában, ahogy mások akarják – válaszolja.
A ház – amely még a nagyszüleinek köszönhetően épült fel –, már nem sokáig a tulajdonuk, a lány anyja ugyanis a kölcsönök szenvedélybetege. Felvesz, hitelez, újra felvesz, hitelez. Ez a hobbija.
A szoba falán rockerek képe lóg, a padlón macskaalom és dohány hever. A sarokban lévő két ágy egyikén alszik Füvecske, a kiscica. A macsek egy kóbor állat volt, akit közösen fogadtunk be. Hálás kis jószág. Marihuána-, alkohol- és cigarettafüggő.
– Üdv a kéjlakban! – köszön E. T., aki bedugja a fejét az erkélyről. A szeme alatti szarkalábak azt mutatják, hogy beállt, mint a rég várt fordulópont.
Kimegyek hozzá.
Ül az erkélyen lévő lyukacsos kanapén, szájából cigaretta lóg, kezében pedig egy régi légpuskát szorongat. Mondhatom, elég bizarr látványt nyújt ebben a pózban.
– Hát te? – kérdem tőle.
– Nem látod? – szól. – Épp meghalni készülök.
Ezután kibiztosítja a puskáját, és spontán kilő az éjszakába.
– Egy kissé határozottabbnak kellene lennie – hallom az igazgató kimért hangját, amely leginkább valamiféle lőfegyver eldördülésére emlékeztet. Kezét hivatalosan összekulcsolva ül velem szemben. Egy pillanatra talán elhiszem, hogy érdekli a véleményem. Hogy érdekli ez az egész agymenés. Lehajtom a fejem, és rám törnek az élethez kapcsolt pozitív illúzióim.
Gondoljunk valami másra.
– Kipróbálod? – kérdi E. T., majd a kezembe nyomja a fegyvert, és elkezd cigarettát sodorni.
Felvilágosít, hogy a puskájával a táblát célozza, amely ott van a ház előtt, de nem látjuk a sötétség miatt. Ő az egyetlen ember, aki értelmet talál a semmire való spontán vadászatban is. Leteszem a fegyvert oldalra, és mivel marhaságnak tartom a játékot, kihugyozok a balkonon. Közben E. T. – két sodrás között – visszaveszi a puskát, megtölti, és újra lő.
Csatt.
Tényleg eltalált valamit.
Füvecske felébred, kimászik hozzánk, és elkezd nyávogni. Ez nála az elvonási tünet jele. Ráfújok, és megnyugszik. Elszenderedik az ölemben.
Átveszem a fegyvert E. T.-től, hogy mégis kipróbáljam, miközben valahonnan belép az eltűnt Szeszti is, két csésze forralt borral.
Üdv a kéjlakban!
– Kiki tegnap a rendőrségen kötött ki, mert megverte a faterját – mondja, miközben kilövök a láthatatlan táblára.
Ez az esélytelenség abszurd nyugalma.
A kattanás nem jelez.
– Nem csodálkozom – vonom meg a vállam, és csendben hallgatom végig Szeszti demagóg álláspontját a családon belüli erőszak jelentőségéről. Úgy beszél, mint egy igazgató egy állásinterjún.
– Kiki egy barom – szól közbe E. T.
Gondoljunk valami másra.
Egyszer én is összeverekedtem Kikivel egy doboz cigi miatt. A faterjának – aki valószínűleg megint megcsapolta a pénztárcáját – esélye sem lehetett. Füvecske felébred, és én újra ráfújok egy kis dohányfüstöt. Így inhalálunk mindketten egy pillanatnyi tökéletességet.
– Üdv az irodában!
– Ennek is köszönhetően nem igazán alkalmas a posztra – füstölög az igazgató –, így hát közösen arra a döntésre jutottunk, hogy nem kívánunk önnel tovább együtt dolgozni. – Ezzel kimondja a végszót, amely mélyen érint. Talán túl gyenge az idegrendszerem az élethez.

Gondoljunk valami másra.

Az este többi részére már nem emlékszem. Tudom, hogy néhány csésze forralt bort elfogyasztottunk. Tudom, hogy végiglövöldöztük az estét E. T.- vel. Tudom, hogy udvaroltam kicsit Szesztinek, és tudom, hogy marihuánát is szívtunk. Abban is biztos vagyok, hogy elszunyókáltam a kinti kanapén, és meg is fáztam, és arra is emlékszem, hogy bár először voltam a kéjlakban, és néhány év múlva elárverezték a lakást, de tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Arról fogalmam sincs, mi történt E. T. és Szeszti között az ágyon, amíg aludtam, de…

Na mindegy.

Szóval ezekre gondoltam, miközben kirúgtak.

You are here: