irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Monika Kompaníková: Mélytengeri mesék

E-mail Nyomtatás

Képzeld el a tengert. Hunyd le egy kicsit a szemed, és próbáld meg. Képzeld el a Fekete-tengert, a Balti-tengert, az Adriai-tengert vagy a Sargasso-tengert. Képzelj el sok vizet, sok sós vizet, szirtekhez csapódó hullámokat, part menti kövek között leülepedett habot, homokot az ujjaid közt és a hajadba gabalyodott moszatot.

Képzeld el, hogyan háborog a tenger vihar közepette, hogyan morajlik, amikor megemelkedik a víz dagálykor, és hogyan hömpölyög a parton apálykor a homok. A tenger felett ladikok, albatroszok és repülő halak, a vízfelszínt delfinek és cápák uszonyai szántják. Képzeld el mindazokat a hajókat, amelyek a tengerek és óceánok hullámait szelik, kirándulóhajókat, repülőgép-hordozókat, vontatóhajókat, hadihajókat és jégtörőket, amelyek a saját súlyukkal roppantják szét az északi tengerek jégtábláit. Fából készült galeonokat, háromárbocos vitorlásokat, gyors viking hajókat, bennszülöttek katamaránjait, uszályhajókat, szkúnereket és gőzhajókat, az első ókori tengerjárók dzsunkáit és szegény halászok egyszerű evezőseit. Képzelj el egy kis hajót a végeláthatatlan nyílt tenger közepén. Betonpillérekkel rögzített fúrótornyokat. Egy nyugodt öblöt, amely védi a hajókat a hullámveréstől. Beton hullámtörőket, teherkikötőket, nyugodt homokos strandokat, töredezett szirteket, korallzátonyokat, színes bójákat a sekély vizek felett, világítótornyokat a ködben. Szárazföldek és szigetek partjait összekötő vizet.

Képzeld el az életet a vízfelszín alatt. Mint egy jól megsózott planktonlevessel teli fazékban, halak, polipok, medúzák, sellők, rákok, csigák, óriási emlősök, tengeralattjárók úszkálnak ott, meg egy vagy két mélytengeri búvárhajó.
És legeslegalul a tengerfeneket.

Na, képzeld csak el. A tengerfenéken – úgy, ahogy idefenn, nálunk, a földön – végeláthatatlan tájak terülnek el, homokdűnékkel fedett síkságok, sűrű rétek, melyeket meleg áramlatok fodroznak, korallokkal és tengerirózsákkal benőtt hegyek, forró vizet lövellő tengeralatti vulkánok. Sziklák, elsüllyedt hajók roncsai, elveszett városok, tűzhányók és mély árkok.
És a legmélyebb árok mélyén, több mint tízezer méter mélységben, a Csendes-óceán északi szélén, ott, ahova nem jut el napfény, búvár, tengeralattjáró, sőt még japán gyöngyhalász sem – hát ott már egyáltalán nincs semmi. Csak sötét és hideg. Brrrr! Képzeld csak el! Még ha ez nincs is teljesen így.
Még a legfeketébb és leghidegebb sötétségben is rálelhetünk életre. Ugyanis a legmélyebb árok mélyén él egy hal. Halancsa. Halancsa, mint minden jóravaló mélytengeri hal, saját kislámpásával világít a sötétben. A kislámpás valamilyen csáp végén fityeg és ez a csáp Halancsa szeme között egy gödörből nyúlik ki.
Ez a hal csúnya, sőt első pillantásra visszataszító. Majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú, a teste csupa dudor, olyan, akár egy krumpli. Az uszonyai a testéhez képest túl kicsik, a farka olyan, mintha megtépték volna. A szája ferde és nagy, az alsó állkapcsa nagyobb, mint a felső, így hát sosem tudja rendesen összecsukni a száját, kiágaskodnak belőle a fogai. Valaha alul-felül hatvannyolc foga és fogacskája volt, de múlt szerdán ebből a hatvannyolc fogból ötvenkettő eltört és négy annyira elgörbült, hogy úgy állnak ki a szájából, mintha kis fogasok lennének. Ha Halancsa a mélytengeri barangolásai során táskát, kabátot, cipőkanalat vagy esernyőt hordana magával, a kiálló kis fogasokra felakaszthatná ezeket. De neki sem táskára, sem kabátra, sem cipőkanálra, sem esernyőre nincs szüksége, így hát a szájából kiálló fogak csak a terhére vannak.
Halancsa tudja, hogy nevetségesen néz ki, de neki teljesen mindegy, szép-e vagy csúnya. Végül is egyik tengeri élőlény sem tökéletes, egyiknek túl nagy a szája, a másiknak túl kicsi, és egyeseknek egyáltalán nincs is szája. Halancsának a kinézeténél nagyobb gondja az éhség. Amíg kis fogai szép sorjában álltak egymás mellett, mint a kerítés lécei, elég volt jó nagyra kitátania a száját és felvillantania a lámpását. A halacskák, a pöttöm kukacok, a kis garnélarákok és mindenféle fincsi apró hulladék hagyta, hogy odacsalogassa őket a fénye, és beúsztak szépen egyenesen a szájába. És onnan már nem volt menekvés, mert a hal becsukta a száját, és a fogak rákattantak a zsákmányra. De most a kis halak és a garnélarákok a fogak közti réseken gyorsan visszaiszkolnak a nyílt tengerre. És ezért Halancsa szerda óta éhes és levert.
Leoltott lámpással bolyong a mélységekben, hogy senki ne lássa a szájában ezt a csapást, még ha ezzel meg is szegi a mélytengeri közlekedés szabályait – a tengeri áramlatokban és azokon kívül –, melyek szerint egész évben kötelező a világítás. Ancsa úgy gondolja, hogy ha nem kapcsolja fel a lámpását, nem veszi őt észre senki. Olykor nekicsusszan egy-egy csípős tengerirózsának, máskor elbújik egy sziklák közti résben, időnként alszik egyet. Most éhes, levert és lusta, nincs kedve ahhoz sem, hogy megmozgassa az uszonyait, így hát a testéhez szorítja őket, lehunyja a szemét és az áramlatok sodrására bízza magát. Kövér, gömbölyű teste úgy rója az utat a hideg és sötét mélységekben, mint egy ballon, amelyik kicsúszott valaki kezéből és elröpült a széllel. A víz ringása elaltatja. Álomba merül, elalszik.

Ekkor hirtelen… Bumm! Csatt! Puff! Aúú! Hideg és csuszamlós valami ütközik neki nagy sebességgel. Nekiütközik, és vergődni, dobálózni, tekeregni és csapkodni kezd maga körül egy hosszú és vékony valamivel, amíg fel nem kavarodik a víz és nagy homokfelhő nem kerekedik. A homok belemegy Ancsa szemébe, amely azonnal feldagad és bepirosodik. Már akkora a szeme, mint egy nagy piros tányér, és ide-oda forgatja, egyiket az egyik oldalra, a másikat a másikra. Forgatja a szemét, kattogtatja a fogát, és dühödten csapkod az uszonyával, mígnem a furcsa lény fennakad négy fogasán és tehetetlenül fityeg rajta, mint egy spagetti a villán.
– Ó, jaj, ó, jaaaaj! – sóhajtozik a furcsa lény, és siránkozik. – Ne bántson! Kérem! Kééérem! – kérleli riadtan.
– Aú, aúúúú! Eressz el! – kiabál Halancsa is, mert a furcsa lény nehéz, és a tengerfenék felé húzza.
– Hiszen én nem foglak. Te fogsz engem! – tekereg az ismeretlen lény, és a farkát csóválja.
– Te, te, te… te! Te élőlény! Mi a csuda vagy, hogy nem látod, merre úszol? Miért nem világítasz? Te, te, te… – veti a szemére Halancsa, de abban a pillanatban tudatosítja, hogy az ő kislámpája sem világít, hogy maga is megszegi a mélytengeri közlekedés szabályait, így hát a mondat közepén inkább elhallgat, elszégyelli magát és felkapcsolja a fényét.
Négy kis fogasa között egy vékony, lesoványodott mélytengeri kígyó lóg és félénken pislog a hal nagy szemébe.
Így ismerkedett meg Halancsa Kígyurkával.
Gyurka, a mélytengeri kígyó hasonló cipőben jár, mint Halancsa. Sok szépségre nem tett szert, uszonya egyáltalán nincs, csak hosszú, vékony, seszínű teste. És a farka végén világítás, ami kedden elromlott. Villant egyet és kialudt. Minden előjel és ok nélkül. A kígyót ezért éhség gyötri. Bár a szája telis-tele van szép, egészséges és éles fogakkal, a lámpása nem működik, így hát nem marad neki más hátra, mint hogy sötétben tévelyegjen a mélységekben és haszontalanul kattogtassa a fogait.
– Na de mire megyek a fogaimmal! – siránkozik, amikor látja, hogy Halancsa a száját pásztázza a fényével és irigyen számolgatja a fogait. Egy, kettő, három… tíz, tizenegy… huszonhárom… harminchárom… – Világítás nélkül nem csalogatok magamhoz semmilyen garnélarákot, és a tengerfenéken sem találok semmit! Már úgy korog a gyomrom, hogy százméteres körzetben minden élőlényt elijesztek, az összes garnélarák elbújik előlem. Éhes vagyok, szomjas és szerencsétlen!
– Ne siránkozz már, mert tényleg elijesztesz minden élőlényt körülöttünk! Inkább mondd csak, mit csinálsz itt? Hogyan kerültél ide, erre az isten háta mögötti helyre? – kérdezi Halancsa csak azért, hogy elterelje a kígyó gondolatait az éhségről. Maga is olyan iszonyúan éhes, hogy még a tengeri uborkát is megenné, melyet csúf kinézete miatt tengeri kakinak is neveznek.
– Nem tudom, hol vagyok, elvesztem – szipog a kígyó. – Annyira legyengültem, hogy már úszni sincs erőm. Egy tengeri áramlat elkapott és egészen ide sodort. Teljesen eltévedtem! És a legrosszabb az, hogy nem tudom megvilágítani az utat sem, így folyton-folyvást beleütközöm valamibe. Az egész testem fáj, nézd, milyen kék-zöld vagyok – mondja a kígyó, és hullámzik egyet. – Megcsípett egy medúza, nekem ütközött egy mélytengeri ördög, és egy tengeri süni is megszúrt… és aztán neked ütköztem. Sajnálom – toldja meg Gyurka szomorúan.

Szerencsétlen mélytengeri kígyó, gondolja Halancsa. Szegényke. Siránkozik és nyafog, az egész teste remeg. Elromlott lámpása, melynek a farka végén lenne a helye, a tengerfenéken hever a homokban. Nem világít, nem villog.
– Na, ne nyafogj már annyit és nézz csak rám – mondja Ancsa, mert fel akarja kicsit vidítani. Egyenest a törött fogaira irányítja a fényét. – Nézd csak, hogyan nézek ki! Mint valami madárijesztő. Borzasztóbban, mint a tengeri ördög. A polipok kinevetnek és a fogaim közti résekbe dugdossák a csápjaikat. A csupaszkopoltyús csigák úgy kúsznak-másznak rajtuk, mint a csúszdavárakon. Remek mulatság! És folyton-folyvást beleakad valamilyen tengeri fű a kiálló fogaimba. Jól nézünk ki! – sóhajt fel végül Halancsa, miközben piros szemét forgatja, és akkorára tátja a száját, mint egy garázskapu.
– De legalább a lámpásod szépen világít. Ahogy elnézem… van tompított és távolsági fényszóród is… kívánhatnál ennél többet? – vág a szavába a kígyó. Ancsa a sötétségbe irányítja a fényét, és tompított fénnyel megvilágít néhány menekülő rákot. Aztán távolsági fényre vált, és felriaszt vele egy piros tengericsillagot és apró halak raját.
– Fényem van, de a fogaim használhatatlanok. Fénnyel nem lakom jól! – ellenkezik a hal. – Könnyű neked azokkal az agyarakkal!
– De mire megyek a fogaimmal, ha…
– Várj csak, Gyurka! – vág a szavába Ancsa. – Neked fogad van, nekem pedig fényem! Ami azt jelenti… ami azt jelenti, hogy együtt van lámpásunk és fogunk is, és egy komplett mélytengeri élőlényt alkotunk! – kiált fel Halancsa, és kicsattanó boldogságában körözni kezd, felfúvódik és a fogai közti réseken buborékokat ereget.
– Ami azt jelenti… – Kígyurka még mindig nem ért semmit.
– De hiszen ez azt jelenti, hogy ha én világítok, és te elkapod a zsákmányt, akkor bizony végre alaposan megtömjük a bendőnket. Felfogtad?
– Felfogtam.
– Egyetértesz?
– Már hogyne értenék egyet!
– És osztozol velem?
– Pontosan megfelezzük a zsákmányt!!! – kiált a kígyó, és akkora tekergésbe kezd, hogy úgy belefúródik a homokba, mint egy csavarhúzó.

Így hát Halancsa és Kígyurka együtt indult el, hogy harapnivalót találjon. Megfelelően kicsit, amit az apró kígyó is meg tud rágni, de olyan nagyot, ami nem menekül meg Ancsa foghíjas szájából. Szépen úsztak egymás mellett, a hal a lámpásával megvilágította a tengerfeneket, bevilágított a kövek közti résekbe, a tengeri fű sűrűjébe, az üres csigaházakba. Kígyurkával öröm volt vadászni, mert vékony, hosszú testével oda is bejutott, ahova a gömböc Halancsa sosem fért volna be. Sok-sok halat fogtak együtt. Két kis száj lakott jól vele.

Pénzes Tímea fordítása

You are here: