irodalmiszemle

  • Full Screen
  • Wide Screen
  • Narrow Screen
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Fónod Zoltán: „…cserepekből modern katedrálist” (tanulmány)

E-mail Nyomtatás

A kisebbségi magyar irodalom új korszaka 1958 táján kezdődött. Az új korszak nemcsak leszámolást jelentett a korábbival, a sematizmussal és a dogmatikus szemlélettel, hanem gondolkodásában, lehetőségeiben – és az Irodalmi Szemle megindításával – fórumot is kapott egy új irodalmi gondolkodás megteremtésére. A folyóirat megindítása mellett a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája az irodalmi gondolkodás számára is új fejezetet jelentett. Nyolc fiatal költő (Cselényi László, Fecsó Pál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor és Tőzsér Árpád) volt a kapunyitója az új lírikus nemzedéknek. A Nyolcak közül Tőzsér Árpád és Cselényi László irodalmi, publicisztikai és kritikai tevékenysége jelentette a megújhodást, s aligha véletlen, hogy Fábry Zoltán is bennük látta egy új szemlélet megteremtőit.

„Cselényi és Tőzsér. És ezzel új fejezetet kezdünk. Bennük látjuk és tudjuk e nyolcas kar két vezérszólamát, szólistáját. Ők azok, akik ez indulást summázzák és művészi hitellel igazolják” – írta Fábry 1959-ben, Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról) címmel az Irodalmi Szemle 2. és 3. számában. Többek között így szólt az értékmérő: „Cselényi László verseit olvasva, rögtön megállítanak a hasonlatok: »nyárvégi alkony«, »izmosodik a csend«; vagy: „dalra robban a sok madár« (…) Itt költőt köszönthetünk a javából!” Tőzsérről így vélekedett: „Ha Cselényi után Tőzsér Árpád verseibe lapozunk, akkor ezek első pillanatra (…) hangban, lendületben fukarabb, puritánabb (…) Tőzsért a kíméletlen önkeménység megvédi az ellágyulástól”. Verseiben „A világgá tágulás pattanó dinamikája (…) a képelevenséget szinte belénk marja. (…) Amit Tőzsér kimond, az ki van mondva. (…) Tőzsér zsebében ott a csodakő, melynek hatását, funkcióját csak a világtudat válthatja ki: az egybetartozás, az együvé tartozás.”

Később Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című vitaindító írása (1963), valamint megjelenő verseskötetük, Cselényi (Keselylábú csikókorom, 1961) és Tőzsér (Mogorva csillag, 1963) kötete, továbbá Fábry Zoltán (Harmadvirágzás, 1963) tanulmánykötete a jövőt, a „költészet korának” a megteremtését vélte és remélte az új nemzedéktől és az új korszaktól. Reményteljes volt Mács József önéletrajzi ihletésű regénye, A kamasz (1961) megjelenése is és Duba Gyula írói jelentkezése humoros írásaival (A nevető ember, 1959; Szemez a feleségem, 1961). A sokirányú irodalmi változások „beindítására” éppen úgy ösztönzést és lehetőséget adtak, mint arra, hogy biztosítsák a magyar irodalom, illetve a világirodalom megismerését is. Fábry nemcsak azt vallotta, hogy a „költőnek őrizkednie kell a sematizmustól, mint a tűznek a víztől”, mert a költő névadó, hanem azt is, hogy a sematizmus és a dogmatizmus a személyi kultusz következménye.1

A végtelen variációk felé haladva, vagy azokat vallatva, nem volt eseménytelen az „örökifjú” Cselényi László élete és munkássága sem. A robusztus lírai hősként bemutatkozó költő már első jelentkezése idején (Keselylábú csikókorom, 1961) érzékeltette a „távlatos” költő szándékait és ellentmondásait. Programversei (a Keselylábú csikókorommal az élen!) erőteljes önvallomások. A költői kiteljesedést különösen a második kötete (Erők, 1965) jelentette. Párizsi tanulmányútja (1965 és 1970 között) alapvető változásokat hozott költészetében. A Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötete (1978) egyértelműen az új költői nyelv megteremtésére irányuló törekvéseit igazolta. Szövegei, így az újabb kötete is (Kiegészítések Hérakleitoszhoz) meglepetésként hatottak. A „férfikor vadonerdő-emlőjében” álló költő, aki Kassákot szólítja „testvérbátyjaként” és atyjaként, akkor azonban legfeljebb az avantgárd kísérletezések lehetőségét jelezte. Az életmű alapvető változásairól a Jelen és történelem avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1981) című kötete tájékoztatott.

Újító szenvedélye a „mítosztól a logoszig” jelenik meg a Téridő-szonáta (1984) című kötetében is. A variációk parttalansága jellemzi a bölcseleti és természettudományos okfejtések megközelítését, a költő új összefüggésekben mutatja be korábbi verseit. A Kiegészítések Hérakleitoszhoz (1988) című kötete folytatja a megkezdett neoavantgárd/posztmodern törekvéseket, nem kis gondot okozva a kritikusoknak. Az értetlenség és a zavar legfőbb oka ugyanis az elméleti tisztázatlanság, az „újítás” mértékének és minőségének a kérdése. A „szöveget” építő szándék a maga szerkezeti megoldásaival, vendégszövegeivel nem egy tisztázandó kérdést vetett fel. „Divathullámnak” ezt a költészetet a legkevésbé sem lehet mondani, irányzatnak sem, legfeljebb egy sajátos színfoltnak, mely költészetünk tartozéka.2

Talán Cselényi maga is gyanakvással, fenntartással fogadta a rohanó időt, s vele együtt az engesztelhetetlen valóságot. Utána jöhet a többi, csendesen, halkan, hisz az „egyetlen” (végtelen!) „vers” lehetőségei vélhetően kimeríthetetlenek. Egyébként is, költői indulása pillanataiban ő is a „fényes jövővel” szövetkezett. „Szárnyam a szelekhez nőve, / indulok fényes jövőmbe. / Vágtatok vad csillaglovon, / az egeket is meglopom!” – írta első kötete címadó versében. Későbbi kötetei: a Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978), a Téridő-szonáta (1984), a Kiegészítések Hérakleitoszhoz (1989), az Elvetélt szivárvány (1994) vagy A megíratlan költemény (1990), továbbá az Acetilén ágyak (1991), és Az eggyé vált sok(k) – Sokknyomozó történelem (1995) – megannyi lehetőség és kísérlet arra, hogy az utolsó kötetét, az Aleatória vagy a megírhatatlan költemény / tartomány – dunatáji téridő-mítosz (1998), továbbá a Kőország (2003) és a Kimeríthetetlen tenger (2008) című könyvét megírja.

Szóhalmazokból, gondolatszilánkokból, élmények és ötletek sokaságából épített katedrálist, hatalmas tömbbé formálva azt az egyetlen, elképzelt verset, melyet évtizedek óta, lebírhatatlan akarattal és makacs elhatározással keresett és magában hordott. Erre a megszállottságra utalt Esterházy Péter is, amikor azt írta: „Cselényi következetes költészetépítése is több figyelmet érdemelne. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk – mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cselényi László megy az útján…” És hogy milyen ez az út? Íme, Esterházy Péter „messziről” is csaknem pontosnak mondható látlelete: „Amúgy – és mindenképpen – szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt… Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő.” Hozzágondolva (az Acetilén ágyakat) meg „a környezetet, Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket… Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet – melyet (…) akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig.”3
Kivételek persze mindig vannak. Először is azért, mert Cselényi a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek Dél-Szlovákiájában elismert, sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy (bár gyakran vitatott!, de) ünnepelt költő. Még azt követően is, hogy párizsi útjai után megszállottan a Mallarmé által vallott egyetlen könyv, egyetlen vers gondolata ejtette foglyul. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a Mallarméhoz igazodó hűséget visszamenőleg nem „áldozatnak” tartja-e?! A hatvanadik születésnapján – egy beszélgetés során – az utolsó évtizedekben megjelent verseiről mondta: „felsorolt köteteim egy-egy reménytelen nekirugaszkodás a lehetetlennek, a meg-
ír(hat)atlan költeménynek”.
Cselényit manapság talán a nietzschei, wittgensteini attitűd izgatja, s nemcsak abban bízik, hogy könyvei semmilyen üzenetet, bölcseleti letérképezést nem tartalmaznak, hanem abban is, hogy művei legalább annyit sugalmaznak, hogy nincs kitüntetett pont. Az Elképzelt Szöveg című kötetét ezért indította ezzel a kvázi mottóval: „Ki itt belépsz, hagyj föl minden iránnyal!” A „mi lesz, mi lehet a folytatás?” kérdésére Cselényi László válasza egyértelmű volt: „A paradoxon az, hogy előbb igenis végig kellett járnom ezt a gyötrelmes utat, eggyé kellett kínlódnom az ezerféle, heterogén anyagot ahhoz, hogy most újra szétrobbantsam, s immár megint csak töredékekben próbáljam érzékeltetni az egészet.”
Úgy van hát, ahogy Esterházy írta: „költészetének nem a mozgás a jellemzője… nem mozdul el szövegei köréből.” A költészet mai irányait figyelve akár félelmetesnek is mondhatnánk ezt a makacsságot, anélkül, hogy a „hová, merre?” kérdését feltennénk. Hisz az út szabad, és a pálya végtelen…

Cselényi László a cseh/szlovákiai magyar írásbeliség azon kevés alkotóinak egyike, akiknek életművét az egyetemes magyar irodalom értékrendje is számon tartja. A Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia (ebben debütált alig húszévesen Cselényi is!) neki köszönhetően vált – megjelenését követően – a szlovákiai magyar irodalom egyik botránykövévé. Ebben a végtelen kísérletben a gondot legfeljebb az okozza, hogy a magyar irodalom színe-java nem magyar költőként, a magyar avantgárd kiválóságaként minősíti Cselényi László költészetét, hanem kisebbségiként, ahol már a „sajátosságokat” is lenyúlták. És talán ez is dermesztő lehet.4

„Platón barlangjában furcsa dolgok történnek. A dolgok visszaváltoznak ideákká, örök, mozdulatlan, változatlan eszmékké. [...] Cselényi szövegei is kavalkádszerűen villantják fel az emberi civilizáció szótörmelékeit, műveltségszavait és általuk mindig a túlra, a túlpartra ácsingóznak [...] Ha egy szöveg a »téridő« birtokosának nyilvánítja magát, akkor ezzel azt is kinyilvánítja, hogy túl van az emberi dimenziókon, nem érdeklik az emberi dimenziók [...]Az isteni nyelv, az isteni szöveg: ez Cselényi nyelve. [...] A Cselényire kiosztott szerep a »szlovákiai magyar« kontextusban az újító szerepe volt, és az ma is. [...] Cselényi szövegei továbbra is azt a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i hangvételt, beszédmódot tartják fenn, amely az 50-es években képződött meg a magyar lírában, s amelynek »iszonyatos nagyotmondása« azóta többszörösen relativizálódott a magyar költészetben is” – írja Németh Zoltán Szövegvég című írásában.5

Turczel Lajos Egy merész költői indulás mérlege címmel írt kritikát Cselényi László Keselylábú csikókorom című kötetéről. „A korkifejező szándék és indulat Cselényi költészetének alapvető vonása. Persze, ez még sokszor darabossággal, gondolati és érzelmi kuszáltsággal, esztétikai kiforratlansággal párosul.” Előidézője ezeknek a kritikus szerint a „fiatal költő tapasztalathiánya és törekvéseinek maximalizmusa között van.” „A Keselylábú csikókoromból, persze, megállapíthatjuk, hogy Cselényi nemcsak Juhász Ferencet és az ifjú »modernistákat« ismeri, hanem Walt Whitmant és a modern francia költőket, a Nyugat lírikusait, az eredeti modernista irányzatokat, Kassák Lajost és másokat is.” Költészetének „legimponálóbb vállalkozásaként” említi Turczel a ma emberének „életérzését kifejezni akaró nagy verskompozíciókat (Nap-ének, Legenda az ifjúság vizéről, Kárhozott nemzedék, Énekek éneke)”. Az „életérzést kifejező versek közül a Nap-ének” címűt említi. „Fogyatékosságai ellenére is” lenyűgözőnek mondja ezt a monumentális rapszódiát, megállapítva, hogy „Cselényi fel tudja tárni a mai ember életérzésének, világhoz viszonyulásának filozófiai és érzelmi komponenseit”. „A fogyatékosságok ellenére is nagy örömet éreztünk a Nap-ének olvasásakor” – írja a kritikus, és a fiatal poéta tettét Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban és A vén cigány „gigászi munkájával” rokonítja.6

Talán nem lesz zavaró, ha megerősítjük azokat a gondolatokat, melyeket a hatvanas-hetvenes évek irodalmáról korábban leírtunk. Való igaz, a költészet esetében is évekre volt szükség, hogy „költőink s irodalmunk egésze számára is tudatosodjék az az igazság”, melyet Illyés Gyula így fogalmazott meg: „Nem a kitárulkozás avatja a költőt, az írót művésszé, hanem az általános emberi titkok boncolgatásának ereje, formája és hőfoka.” Ezt hiányolta költészetünkben Fábry is már 1955-ben, amikor „könyörtelen bírálatot mondott az addigi költői termésről, s a Kevesebb verset – több költészetet imperatívuszával új lehetőségek keresésére ösztönözte a költőket”.

„A szellemi megújhodás velejárója nemcsak a költői eszközök megváltozása, s az irodalom és művészet funkciójának mélyebb, tudatosabb értelmezése volt, hanem a tanulság is, hogy létünk, fennmaradásunk garanciája csakis az emberhez való hűség lehet” – írtuk 1981-ben. „Új nemzedék tört be az irodalomba, megkérdőjelezve a korábbiak szerepét, költői hitelét, korelőzményeit, s új úton kívántak járni. [...] Velük kezdődik az új igényű és szemléletű irodalom líránkban. Tőzsér Árpád és Cselényi László jelentik az új nemzedék vezérszólamát. Ők robbantak bele a költészet „állóvizébe”, nem kis megütközést, vitát, ellenkezést kiváltva. Tőzsér eredendően míves költő, magvas költői üzenettel. [...]Cselényi türelmetlenebb alkat, s kísérletezéseiben is végletesebb.”
Cselényi magabiztos, tehetséges költőként mutatkozott be. A szenvedélyes kifejezésforma-keresés és világgá tárulkozás, valamint az „élni, sorsunk kiénekelni” szándéka a második kötetére, az Erők (1965) címűre is érvényes. A kitárulkozás szándéka azonban már zártabb, fegyelmezettebb lett, és lírája is elmélyültebb.
Az Erők Cselényije vélhetően megvívta már a maga csatáit. Önmagával mindenképpen! Nem véletlen, hogy az Einstein című verse úgy lett számára költői program, hogy (a vers tanúsága szerint!) a „századot teremtő / kételkedő nagy elme”, a „Világmegváltó elme” hódította őt meg. És tanította meg arra, hogy: „ne higgyünk semmi másban / (…) csak a tények igazában / s az egyetlen bizonyosban / a relativitásban.” Élete két nagy szakaszának a határán kezdi érzékelni az emberi sors terheit, a társadalmi változások buktatóit. „Mire jutok még nem tudom az utak pergőtűzben állnak / Aranyföld aranyföld égetik az ifjúságom” – írta az Aranyföld című versében (az Erők című kötetében).7
Nem vitás, persze, hogy nehéz és fáradságos az az út, amelyet Cselényi László választott. A hatvanas évek közepén Párizsban csodálkozott rá először a modern költészet útkereséseire, s ezt követően amolyan „egyszemélyes” képviselője lett Szlovákiában a magyar költészeti avantgárdnak. Pomogáts Bélának azonban igaza van, amikor megkérdőjelezi ezt az „egyszemélyes” képviseletet. A kérdőjelek ellenére is rámutat arra, hogy Cselényi „újító és kezdeményező lírájának igen erősek a történelmi kötődései és a közösségi vonásai”. Megállapítja azt is, hogy „Cselényi költészete mitologikus költészet, a mítosz azonban, ahogyan ezt a régiek jól tudták, a valóság tükre, sőt a valóság igazabb képe. Igazabb, mert nemcsak a felszínt, hanem a mélységeket is meg tudja tartani: a valóság mögöttes területét, történelmi és lelki megalapozottságát, rejtett belső összefüggéseit. Ebben a mitologikus rendszerben Cselényi László költészete a kisebbségi magyar élet és a jelenkori közép-európai történelem költői enciklopédiáját adja.”8

Saját bevallása szerint „mindig a fellegekben téblábolt”, így az útkeresés bátorsága és izgalma soha nem hiányzott belőle. Köteteiben felfedezhetjük költészete egyik lényeges alapmotívumát, „az élmény és az egzisztencia-meghatározottság kettősségét” – írja róla Bohár András. Megítélése szerint „ez a felismerés nemcsak azért jelentőségteljes, mert ez vezethet el, ez szolgálhat kiindulópontként a rész és egész hermeneutikai kérdésfeltevésének első megközelítéséhez, hanem azért is, mert ez biztosítja majd, hogy a körfolyamat végpontjaként visszatérhessünk az egzisztencia-meghatározottság élményszerűségének problémájához.” Mi, olvasói azt is tudjuk, hogy a neoavantgárd, strukturalista – nyelvfilozófiai – szövegelméleti ihletésű modern költészet több évtizede nemcsak kihívást jelentett számára, hanem a „törököt fogtam, nem enged” példájára az új kihívások lehetőségét is korlátozta. Nemcsak a mindennapiság élményeit figyelhetjük meg verseiben („Kába hasonlatokért odaadtam szép ifjúságom” – Próbaszüret), hanem a hagyományos életérzés, esetenként a balladai formák is megtalálhatók poétikai üzeneteiben (Ballada a Földről, Rapszódia a bodrogközi szélről).
Alabán Ferenc tanulmánya szerint az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején jelentkező új magatartásforma („Nosce te ipsum – ismerd meg önmagad!”), és ezzel a rapszódia megjelenése „önmagában is beszédes, költészeti tényt” jelentett. „Így volt ez a szlovákiai magyar kisebbségi lírában is – gondoljunk Cselényi László és nemzedéktársai rapszódiáira [...] Cselényi László és Tőzsér Árpád végül is azért lett korszakos jelentőségű költő a hatvanas évek elején, mert egyetlen költői megnyilvánulásban formailag is integrálni tudta az egyéni küzdelmet a költői megújulásért, az új nyelvért, az új társadalmi kérdésekre való válaszadásért folytatott igénnyel.”
Aligha vitatható viszont Pomogáts Bélának az a megállapítása, hogy Cselényi László a hatvanas évek elején, valójában a magyar irodalom esetében „csak annak a modernitásnak a vívmányait ismerte (ismerhette), amelyet Juhász Ferenc és Nagy László költészete képviselt. [...] Mindenesetre volt annyira bátor és nyitott, hogy hamarosan a modern, sőt a legmodernebb költészet híve lett, szinte újrakezdte írói pályáját.”

Alea iacta est – a kocka el van vetve – jutott eszembe a Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez (1978) megjelenése után. Az új kötet alcíme – Válogatott és új versek – jelezte, hogy a kötet lényegében két nagyobb részre tagolódik. Az egyik az 1961-es Keselylábú csikókorom és az Erők (1965) című kötet legjobb verseit kínálja, „sajátos ciklusbeosztásban”, (Erők avagy legenda az ifjúság vizéről), a kötet második és harmadik része a költő új verseit tartalmazza: Összefüggések avagy az emberélet útjának felén (1960–1974) és Kiegészítések avagy a történelem kerekeiben (1970–1976). „A régi és új verseket [...] erős tartalmi és tematikai rokonság fűzi össze, biztosítva a kötet egységét, eligazítva az olvasót a merész formai kísérletek világában” – olvassuk a borítólapon. A korábban megjelent versei egy része (kb. egyharmada, sajátos ciklusbeosztásban, esetenként stiláris javításokkal) a Krétakor (1978) című gyűjteményes kötetben is megjelentek. A ciklusbeosztás csúcsán a Nap-ének című verse áll. Az új versek jelenlétét a gyűjtemény második része is megerősíti. Merész kísérlet ez arra, hogy a szerző új kifejezőeszközökkel gazdagítsa a költői nyelvet. A régi és új verseket (olvassuk a borítólap felvezető szövegében) – „noha formájukban merőben különböznek egymástól – erős tartalmi és tematikai rokonság fűzi össze, biztosítva a kötet egységét, eligazítva az olvasót a merész formai kísérletek világában”. A ciklusok szimmetrikus elrendezettsége „egy sok pontban érintkező szerkezetet”, már-már az egységes vers erejével ható „szöveget” hoz létre.
Igaza van Koncsol Lászlónak, amikor a kisebbségi magyar líra röppályáját kutatva azt írja: „Európa szellemi mozgalmai rászoktatták az embert, hogy jól odafigyeljen minden frissen jelentkező törekvésre, hogy minél előbb, lehetőleg már csírájukban hasznosítani próbálja őket maga is. Áramlatok röppentyűi tarkán és fényesen, nagy zajjal, sustorogva föl, majd némán le, nyújtott vagy meredek pályáikon – a kultúra dinamikus európai típusában ez a tűzijáték mindig fölvillanyozó, mert a haladott nemzeti és társadalmi közösségek teremtő erejét bizonyítja. Az él, ami offenzív, vagyis ami megújulni és hatni képes.”9
Így vagyunk Cselényi László verseivel és párizsi élményeivel, „kalandjaival” is. Krétakor (1978) című verskötete nemcsak korábbi költészetének értékeit menti át, hanem az „új struktúra” lehetőségeit is kipróbálja. Mégpedig úgy, hogy a szerző javítja, igazítja, „szépíti” a verseit, köztük az egyik legtartalmasabb, Nap-ének című versét:

„Állok a tonnás nyári ég alatt
Köröttem zúg osztódik az anyag
Forr sistereg csattog a végtelen
Lobog a táj döng a föld sír a lét.”

Nehéz időkben, persze, az Einstein (1961–1962) című vers néhány sora is bátoríthat, „eligazíthat bennünket”:

„Taníts hát bennünket éles elme
Taníts meg bennünket
A saját lábunkon járni
A saját szemünkkel látni
Saját hangunkon kiabálni
Hogy mindannyian külön-külön
Mind a külön hangszerünkön
Hirdethessük igénket a világról
S ne higgyünk semmi másban
[...]

Csak a tények igazában
S az egyetlen bizonyosban:
A relativitásban.”
Az új versek esetében („többlépcsős” leosztásban), publicisztikai „belépőkkel”, a „modern vers” vélt vagy valós szerencsétlenségeivel is megismerkedhet az olvasó, miután a költő „elkövette” azokat. A rend kedvéért még annyit: Umberto Eco szerint: „Egy mű nyitottsága és dinamikussága azt jelenti, hogy különböző integrációkra, produktív kiegészítésekre ad lehetőséget, eleve irányt szab a strukturális energiák játékának, s ez a játék akkor is megvan a műben, ha nem befejezett, illetve ha sok és sokféle végalakot kaphat.” Umberto Eco szerint „minden műalkotás” nyitott, „még ha nyíltan vagy burkoltan a meghatározottság poétikája szerint hozták is létre, virtuálisan végtelen számú lehetséges olvasat felé nyitott; ezek mindegyike a személyes távlattól, ízléstől, kivitelezéstől függően ad életet a műnek.”10

Görömbei András szerint Cselényi László költészete „költői eszközeiben leginkább Juhász Ferenc képhalmozó technikájára emlékeztetett, szembetűnő költői erővel, szuverenitással. Dinamizmusa leltározó verseiben világteljességre törekszik, majd a hatvanas évek közepén az extenzív teljességigény helyett az intenzív, analitikus világlátást részesíti előnyben. [...] Tájélménye is átalakul: korai verseinek csillaglovas száguldása helyett a valóságközelség, szociográfikus pontosság, a »hétköznapok költészete« lett eszménnyé.” Párizsban a „mindig újat kereső költő tehetségét erős neoavantgárd jellegű hatások érték. Hazatérve sokéves költői küzdelemben olyan hatalmas, bőséget és mélységet egybefogó »szöveget« akart létrehozni, mely – szándéka szerint – a teljes költői tudat és világkép kifejezése lett volna egyetlen műben.”
Kétségtelen, hogy élményvilág és küldetéstudat szándékát tükrözik a versek, esetenként azonban csak a kísérletezés és az útkeresés bátorsága marad, vigasztalásul. Cselényi kereső nyugtalanságával nemcsak a verselés új lehetőségeit keresi, hanem a korkifejező szándék és indulat, az újat mondás „kényszere” is ott munkál benne. A „százszor megértett formák börtönéből” való szabadulás szándéka is ott bujkál verseiben. És bár a legjobb versei „sejtetik azt az erőt, melyet Cselényi költészete képviselni tud”, a megújulás – vitathatatlanul – az újabb kötetére várt.11

Bohár András szerint: „A költői váteszszerep és annak zárójelbe tétele a korai Cselényi-versekben [...] olyan komplexitásként jelentkezett, amelyet már a szubjektum–objektum kettőssége, a költői én és a világi adottság hagyományos eszközökkel történő kifejezése nem tett lehetővé. S e mögött az a művészeti legitimációs probléma is meghúzódik, amely a tradicionális költői jelentésképzéseket kétségbe vonja, s a hozzá kapcsolódó társadalmi-kulturális közösségeket éppúgy másként megközelíthetőnek véli, mint ahogy az élménylíra tipikus valóságközeliségén, közvetlenségén is túl kíván lépni az egzisztencialitás poétikumának kifejtése és megformálása irányában.” Idézhetjük persze Bohár Andrásnak azokat a megállapításait is, miszerint: „Nem véletlen, persze az sem, hogy a Cselényi-szövegekben »a kezdet és az egész« metaforikájához Hérakleitosz töredékein és a hozzá kapcsolt mozaikdarabok közvetítésével vezet az út. Ezzel ugyanis mind a logosz egyszeriségére, mind a hozzáférési módok sokféleségére történhet utalás.” Okkal és joggal említi, hogy „a Krétakor nemcsak a poézis határainak kiterjesztésében hozott újdonságokat (s itt elsősorban az alkotó-befogadó dialóguspozíciójának kimunkálására gondolunk), hanem egy merőben más történet- és létszemlélet kereteit is előlegezi.”12

Hogy mit hoztak a „posztstruktúra” változatai a Krétakortól (1978) A megíratlan költeményig (1990)? A Krétakortól kezdődően Cselényi álmodozó, romantikus, megváltásszerű költőiségét formálta át maga a költő és az idő. Cselényi a Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötetben kísérelte meg új szándékát „megálmodni”. Lényegében az 1956 és 1976 közötti pályaszakaszáról nyújt keresztmetszetet. Korábbi két kötetének, a Keselylábú csikókorom (1961) és az Erők (1965) című kötetének, költészetének java értékeit, élményeit is átmentve, új struktúrába illesztve varázsolta újjá egykori elképzeléseit, gondolatait. Sajátos ciklusbeosztásban kerülnek elénk a versek, melyeknek csúcsán most is a Nap-ének áll.
Az Ady által megfogalmazott „modernnek lenni mindenestül” igénye különösen jellemző Cselényi László pályájára. A költői formanyelv kialakításában olyan ösztönző „sorstársai” voltak, mint Juhász Ferenc és Nagy László, (Cselényi első „prófétái”), vagy a korabeli líra olyan tapasztalt „apostolai”, mint Kassák Lajos és Füst Milán. „Még tornaljai gimnazista koromban ért el Kassák és Füst Milán, a Kézfogások és az Egyetlen élet, Illyés és Benjámin nagy ötvenhatos verseskötete, s ’56 után, már Pozsonyban, Weöres Sándor és Pilinszky János költészete vagy Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám (1957) című kötete” – nyilatkozta Cselényi.13

Jelen és történelem avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez címmel (1981) a negyedik kötete jelent meg a költőnek. „A szlovákiai magyar irodalom a maga felelősségének tudatában vállalja a nemzetiségi önismeret, a történelmi és kulturális tudat (ki)alakításának feladatát, s ebből a felelős munkából veszi ki részét Cselényi költészete is, midőn új verseskönyvének tengelyébe a »szlovákiai magyar« identitás gondolatát állítja” – olvashatjuk Pomogáts Béla sorait a kötetről. „A riportokból, vallomásos esszékből és avantgarde-jellegű szövegszerkezetekből épülő könyvben három egymással szerves összefüggésben álló élménykör jelenik meg, egyszersmind ezek az élménykörök alakítják a pozsonyi költő világképét, illetve (…) a kötet gondolatmenetét.”

A hármas élménykört „gazdagítja” a Duna-tájhoz fűződő emlék, Gömörpanyit, a szülőfalu, Pozsony, az „új világ” és Párizs, a „világ közepe”. „Cselényi a világban járva szüntelenül azokat a korszerű szellemi értékeket kutatja, amelyeket a nemzetiségi kultúra érdekében, ennek gazdagítására birtokba kell vennie.”14 Mi sem természetesebb számára, mint hogy a költői szövegbe montázsként, mitológiai, filozófiai és irodalmi „betétként” vagy bibliai idézetként, illetve a Gilgames-eposzból, Hérakleitosz, Arisztotelész, Spinoza, Kierkegaard, James Joyce vagy József Attila műveiből idézettöredékekkel (saját) szövegeit megemelje, „szürrealista jellegű képhalmazokká alakítsa”, s ily módon, „a montázs és a parafrázis révén [...] általánosabb, mítoszi távlatot és mélységet” adjon a „műnek”.

Végtelen hömpölygés a címe annak a kritikának, melyet Petőcz András írt Cselényi László költészetéről, pontosabban a Jelen és történelem (1981), valamint a Téridő-szonáta (1984) című köteteiről. Monumentális látásmódja és a gesztusai okán „Cselényi nem csupán a Felvidék egyik legnagyobb élő költője [...] hiába menekülünk az igazán súlyos egyéniségek elől; jelen vannak körülöttünk, körülvesznek minket. A »vonzások és tanulságok« ellenére Cselényi László munkássága kikerülhetetlen. A Jelen és történelem (1981) vagy a Téridő-szonáta (1984) című könyveiben már teljesen megmutatkozik az a komplex szövegépítés, a mindent befogadó és mindent felmutató, végtelennel kacérkodó világszemlélet, ami Cselényire olyannyira jellemző [...]. Cselényi tulajdonképpen egyetlen hatalmas verset ír már évek óta, a Duna-verset, a közép-európai verset, a Dunánál élő közép-európai költő egyetlen hatalmas költeményét. [...]Cselényi nem kevesebbet akar, mint a közép-európai modern nagy eposzt megalkotni: a Lehetőségek egy elképzelt szöveghez bővülése/alakulása is ezt mutatja. [...] Verseinek ritmusa, a szavak felbontása, többértelművé alakítása, és nem utolsósorban a rímek különleges használata miatt Cselényi versfolyama formailag is megfelel az ezredvégi »nagy-eposz« követelményeinek [...] fontos, nagy lélegzetű, átfogó igényű költészet az övé, és mint ilyen, olyannyira magányos a kortárs magyar irodalomban.” Petőcz András több, mint húsz esztendeje írta le ezeket a sorokat, melyekkel (ma is!) jó szívvel azonosulhatunk.

A Téridő-szonáta (1984) a címével is jelezte, hogy szerzője az alkotói pályája egészét, költői világképének teljes körét, „térben és időben létező alkotói személyiségét” meg akarja jeleníteni. „Ez a kompozíció az 1956 és 1981 között készült alkotásainak a mítoszképzés elve szerint egységgé komponált summája, kivonata” – írja Görömbei András. Ez azt jelenti, hogy az 1965-ös csallóközi árvízről írt riportjaitól a „Párizs ihlette avantgárd verselemekig” a teljes alkotói világkép megjelenik előttünk. Tőzsér Árpád szerint „a Téridő-szonáta a legáltalánosabban alkalmazza a létezési formát kereső elemi erejű akarat lírai objektivációját.” „Cselényi László költészete kozmikus távlatú és jellegű” – olvassuk a kötet borítólapján, és ezt fejezi ki a kötet címe is. „Lényegi vonása a végtelenséget érzékeltető és kihívó áradás, a variációk parttalansága, amelyet egybefognak a föl-fölbukkanó vezérmotívumok.” Negyedszázad eredményei szembesülnek velünk. A kötet új megvilágításban tárja elénk „ennek a makacsul épülő életműnek a belső összetartó erejét.”15

Cselényi László a kisebbségi magyar irodalom egyik legmerészebb kísérletezője. Műhelynaplójában ezt írja: „Egy antológiáról álmodom, melyben az őskori mítoszoktól a kortárs költőkig próbálnám asszimilálni mindazt az egyetemes és a magyar irodalomból, amihez rokonsági-vérségi kapcsolatot érzek. Természetesen nemcsak műfordításokból állna a gyűjtemény, más műfajokból is: hommage, kollázs, esszé, tanulmány, naplójegyzet, vallomás – a legeslegváltozatosabb keveredésben.” Radar című egyszemélyes „folyóiratát” a 80-as években az Irodalmi Szemlében jelentette meg. Ez is része volt annak a szándékának, hogy „tető” alá hozza a tervezett antológiát. „…a föladat: életünk ezer cserepét, ezer ötlettöredékét egyetlen Opusz szolgálatába állítani. S itt juthat szerephez a nyitott mű, a mozgó mű, az aleatória. Vagyis, hogy az a bizonyos motívum, az a bizonyos cserép hová kerül az épületben.”

A megíratlan költemény című kötet bevezetőjében Németh László sorait idézi, aki a Tanú beköszöntőjében ezt írta: „Folyóiratom egyetlen ihletője e kor igazi múzsája: a szorongató tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hiszemben, hogy van part s a csillagok vezetnek… Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.” A kötetet (1990-ben) Cselényi az „aleatória prózai változatának” tekintette, négyszólamú kiadásban. A kötet anyagai érzékeltetik azt is, hogy szerkesztője a „kihívóan új utakat kereső művészeket” tekinti szellemi rokonainak, elődeinek.
Sok év után, úgy találomra nyitottam ki a könyvet, ahol ezt olvasom:

„Szomorú szőke asszony verseim lombos ága
kopár földek szerelme tarolt rétek virága

szorongatod a szívem s csitítod hogy ne fájjon
szomorú szűz virágok teremnek itt e tájon”
(4/2/4/4)

Vagy egy másik részlet:

„Csiszolt vágyamtól kérdezem: el lehet-e még menekülnöm
Nem nem lehet küzdenem kell ember vagyok végig a harcot
Rügyfakasztó rigmusokkal kényszeríteni a csatára
Irtani a dudvát a gazt magot dallal csalni kalászba
Mert ember vagy s ez nem elég magyar vagy el nem menekülhetsz
Átkot amit ezer év oltott szavakkal el nem űzhetsz
Ha mást nem tudsz hát rímeid kényszerítsd érte perbe szállni”
(2/1)

„Cselényi László költészete kozmikus távlatú és jellegű” – ezt fejezi ki a kötetnek címet adó metafora is. Meghatározó vonása a végtelenséget érzékeltető és kihívó áradás, a variációk parttalansága. Negyedszázad eredményeinek összegezése a Téridő-szonáta című kötet, a korábban már megjelent verseket „új kompozícióba” foglalva ajánlotta a kiadó az olvasóknak, hogy a „makacsul épülő életműnek a belső összetartó erejét” is megismerjék.

„Egy lélek égtájakat keres, s égtájakat segít megtalálni” – olvassuk Németh László, „a kísérletező ember” gondolatait Cselényi László A megíratlan költemény (1990) című kötetében. A kötet a számmisztika négyes számrendjét követi, „a nyitott mű, a mozgó mű, az aleatória” igényeit, elvárásait vállalta-vallja a magáénak a szerző, aki „merész irodalmi kalandra” hívja az olvasót. A megíratlan költemény esetében „szellemi rokonait” szólaltatja meg a szerző, Vergiliustól Babitsig vagy Joyce-ig, Kassákig, sőt, Nietzschéig. Új utakat kereső művészeket tekint szellemi rokonainak, elődeinek – Joyce, Weöres Sándor, Beckett, Szentkuthy a közvetlen „rokonság”. Az új irodalmi nyelvet teremtők közül Tandori Dezső, Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Esterházy Péter nevét említhetnénk. Az idősebbek közül Lukács György, Németh László vagy Fábry Zoltán munkássága is a „választottak”, a „kísérletezők” között van. Amolyan „szellemi vándorutakra” ösztönzi az olvasót a szerző. „Az általam írott különböző művek, bármilyen legyen is előadói értékük, tulajdonképpen egyetlen főmű, centrális koncepció különböző arcai” – írja Cselényi László saját munkásságáról.16

„Ha világösszegező újbibliának nem is, literátori pályaszintézisnek bátran tekinthetjük Cselényi László A megíratlan költemény című kötetét” – írta Csontos János 1990 decemberében, az Alföldben. „A montázs szintjén működő szerkesztés tudatossága túlmutat a megformálás stílusszeszélyein. Főképpen így van ez Cselényi esetében, aki »az „őseredeti« szövegkollázst filozófiai nívóra emelte.” És bár „a versek világában nem szokatlan ez az eljárás – a reveláció erejével hat azonban, ha a világforgató izmusok uralma idején is makacsul konzervatívnak bizonyuló esszéprózában válik kohéziós erővé.”17 Naplótöredékek, közírói jellegű mikroleletek, olvasmányélmények, a montázs (azaz a vágás és összeállítás) módszerével készült jegyzetek is megtalálhatók a kötetben. A Fábry-formula című posztmodern összeállítással is megismerkedhet az olvasó. „Van-e csehszlovákiai magyar irodalom?”– ezzel a kérdéssel kezdi a szerző, és próbálja vallatni a Fábry-életművet. (Amolyan posztmodern megoldással, négyes tagolási rendszerrel.)

Ha a „bűvös” négyes szám szimbolikus szerepét akarjuk megfejteni a műben, Csontos János szerint elkerülhetetlenül a muzsikához jutunk. „A többnyire négytételes komolyzenei kompozíciók már csak a polifón anyagkezelés okán is rokonságot mutatnak.” A megíratlan költemény című kötetben Cselényi László az Aleatória prózai változatát úgy képzeli el, hogy „itt is négy szólamban futna egymás mellett a szöveg, ebből egyik szólam lenne a már megjelent prózai anyag, a másik a különféle dokumentumok (levél- és naplórészletek), a harmadik az idézetek különféle olvasónaplókból, a negyedik meg, a sok, már előregyártott anyag mellé, amiből az »épület« lesz, egy folyamatosan íródó szimultán szöveg (memoár?), aminek azt kellene sugallnia, hogy mindaz, amit itt olvasunk, az ugyan »a la recherche« (értsd: »kutatás«, »nyomozás«), csakhogy az elmúlt idők kutatása a mindenkori jelenben történik, tehát 1988-tól kezdődően.”

Bölcs, okos naplószerű szövegek A megíratlan költemény című kötet anyagai. Úgy van, ahogy Cselényi írja egy helyütt: „hátborzongató fölismerés: Mi mindent juttat az ember eszébe ez a tengernyi írás!” Tőzsér Árpád szerint: „Művének végletes nyitottságával, egyfajta zenei fogantatású nyelvi »aleatóriájával« (amely Cselényi versnyelvében elsősorban »véletlen« hangcseréket, csonkolt, szándékosan befejezetlenül hagyott grammatika szerkezeteket, jelentéshalmazzá bontott/roncsolt szavakat, szójátékokat, ellentételezéseket jelent) s a hagyományos élménynek és személyiségnek a műstruktúrából való kikapcsolásával rendkívül gazdag, változatos, sokrétű s ellentmondásos anyagot sikerül művébe bedolgoznia.”18

Aleatória avagy a megírhatatlan költemény / tartomány – dunatáji téridő-mítosz című kötete „négyszólamú” megoldásban (a Madách-Posonium kiadásában) 1998-ban jelent meg. Az egyik szólam a már megjelent prózai anyag, a másik a különféle dokumentumok, (levél, naplórészlet), a harmadik idézetek különféle olvasónaplókból, a negyedik az „előregyártott anyag mellé [...] egy folyamatosan íródó szimultán szöveg (memoár?)”. Nagy formátumú kiadványról van szó, ízléses tördeléssel, változatos szöveggel, keretes és szürke/fekete alapú kiemelésekkel, ahol ez utóbbi szövege egyértelmű. A többihez (a változatos tördelés és betűtípus ellenére is) egyes esetekben talán az „angyalok kara” kellene, hogy sejthesse a halandó, melyik sor „kié”, és kiderüljön (a nem éppen „ártatlan”) szöveg szándéka is. Van, persze, keretes vagy körben elhelyezett szöveg is, ahol nincs gond az olvashatósággal, sem a gondolatok közvetítésének a szándékával. A borítólapon olvasható „dunatáji téridő-mítosz” a kötetben a Téridő-szonáta „nevet” választotta, akárcsak 1984-ben. (Az Aleatória „műfaja,” persze elviselhető, csak az a furcsa, kiismerhetetlen tördelési mód ne zavarná a versek „küllemét”, meg a gondolatok logikáját, megértését.) Az „elképzelt szöveg”, vagy a „megírhatatlan költemény/tartomány” sem jelenthet az olvasó számára (követhetetlen) „formaforradalmat”, még a szürrealista szándékok (álmok, látomások, szabad képzettársítások és az ösztönélet divatja) ellenére sem.
A kötet fejezetekre tagolt. Az egyes fejezetek a költő korábban megjelent kötetei címét idézik (Krétakor, Kiegészítések Hérakleitoszhoz, Acetilén ágyak, Elvetélt szivárvány; a Téridő-szonáta és a Sokknyomozó történelem kétszer ismétlődik). Az egyes fejezetek jelölési módja számomra szokatlan. A római számok egytől négyig, majd négytől kettőig folytatódnak, ez utóbbi esetben kétszeri előfordulásban. A kötetben szereplő kiemelések (a bibliai szövegek esetében is) mellőzik a forrás megjelölését. A kötet végén az idézetek szerzőinek a nevét sorolják, hovatartozásuk azonban jelöletlen. Jelöletlen a kötetben olvasható, ismert Fábry-idézet is: „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar értelmiség lesz az az archimédeszi pont, amely kiforgatja sarkaiból ezt az eddig volt tespedt, konok, elmeszesedett magyar életet.”19

Cselényi László munkásságával két sorozat is foglalkozik. A Madách-Posonium A riporttól a mítoszig (2001); Ezredforduló (2002), Kőország (2003), Kiegészítések Hérakleitoszhoz (2004), A kezdet s az egész (2008) című köteteket adta ki. Ez utóbbi a magyar irodalom „legelszántabb avantgárd költőjének” verseiből adott ízelítőt. A kötetet Tőzsér Árpád válogatta jó érzékkel, a „legek” igényével. Az utószót Mekis D. János írta (Félszázad, szövegfolyam, Cselényi László címmel). Észrevételei igényesek, pontosak: „Tőzsér Árpád szerint Cselényi László a szlovákiai magyar írásbeliség azon kevés alkotóinak egyike, akiknek életművét csak az egész magyar irodalom összefüggésrendjében lehet maradéktalanul értékelni. (Megjegyzendő, éppen Tőzsér költészete is bizonyosan ide sorolható, ahogyan Grendel Lajos regényei, a kilencvenes években indultak közül pedig, például, Talamon Alfonz és Csehy Zoltán szépírói szövegei.)”20 Kövesdi Károly gondos szerkesztésében és a Madách-Posonium kiadásában jelent meg A Cs-tartomány – pro és kontra (2009) című kötet, melyben a Cselényi László költészetével foglalkozó kiválóságok (többségükben hazai magyar tollforgatók) írásai jelentek meg. A Cs-tartomány – pro és kontra szerzőit nemcsak a „nem győzünk virágozni” gondolata foglalkoztatta, hanem a Szövegvég vagy az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában című szövegekben leírt nézetek, vélemények is. (Az említett írások szerzője Németh Zoltán és
Tőzsér Árpád.) Csehy Zoltán, H. Nagy Péter, Koncsol László és sokan mások arra a kérdésre keresték a választ, van-e, lesz-e „szlovákiai magyar irodalom”. Több mint félmillió kisebbségi magyar számára a demokrácia rendje, „éghajlata” a biztosíték arra, hogy az írástudók egy emberibb világ jövőjét írják az „égboltozatra”.21

A Lilium Aurum gondozásában Cselényi László művelődéstörténeti írásait olvashatjuk: A nélkülözhetetlen 100 könyv (1996) a szerző esszéit tartalmazta. A sámánénekektől a posztmodern show-ig (2000) a kultúrák és irodalom „tájait” vetítik elénk (Egyiptomtól a Fekete-tengerig és Latin-Amerikáig); a Sokágú síp (2001) a XX. századi magyar tollforgatókat mutatja be, a teljesség igénye nélkül. Bölcs az a szándék is, ahogy a Negyedvirágzás (2005) című kötetben a szerző a kisebbségi magyar irodalom képviselőinek a munkásságát értékeli. Az Escorial avagy a Cs-tartomány (2002) című, sokrétű, sokszínű kötet Pomogáts Béla összeállításában jelent meg. A kisebbségi irodalmak kiváló ismerői mondják el véleményüket Cselényi László munkásságáról és a kisebbségi irodalmak helyzetéről. (A kötet a Madách-Posonium és a Lilium Aurum közös kiadásában jelent meg.) Pomogáts Béla a szerzője a Cselényi László című monográfiának is, melyet a Nap Kiadó Műhely-sorozatában adtak ki (2007-ben).

* 2015 októberében ünnepli nyolcvanötödik születésnapját Fónod Zoltán irodalomtörténész, lapunk korábbi főszerkesztője. Szerkesztőségünk eme írása közlésével köszönti őt.

1 Fábry Zoltán: Res poetica. Fiatal költőink antológiájáról. In uő: Harmadvirágzás. Pozsony, 1963. 218., 224–225.; uő: Antisematizmus. In Stószi délelőttök. Pozsony, 1968. 337.
2 Fónod Zoltán: Szétszóródás után. Pozsony, 1998. 28–29.
3 Esterházy Péter: Cselényi, Tőzsér. In Escorial avagy a Cs-tartomány. Összeállította: Po-
mogáts Béla. Pozsony, 2002, Madách-Posonium. 183–184.
4 Fónod Zoltán: A végtelen variációk felé. In uő: Számvetés. Pozsony, 2003, Madách-Posonium. 221–222.; Esterházy Péter: i. m.
5 Németh Zoltán: Szövegvég. (Adalékok a Cselényi jelenség természetrajzához.). In A Cs-tartomány – pro és kontra. Összeállította: Kövesdi Károly. Pozsony, 2009, Madách-Po-sonium. 64–72.
6 Turczel Lajos: Egy merész költői indulás mérlege. In uő: Írás és szolgálat. Pozsony, 1965. 180., 185., 188.
7 Fónod Zoltán: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945 után – Gyorsmérleg. In uő: Kőtábláink. Pozsony, 1990, Madách-Posonium. 139.
8 Pomogáts Béla: Vázlat az egészről. In Escorial, avagy a Cs-tartomány. 6–8.
9 Koncsol László: Új törekvések a csehszlovákiai magyar lírában, avagy a röppálya föl- és leszálló ága. In uő: Válogatott kritikai dolgozatok. Pozsony,
1995, Madách-Posonium. 238.
10 Eco, Umberto: Nyitott mű. Budapest, 1998, Európa. 102–103.
11 Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Budapest, 1993. 205.; Fónod Zoltán: A líra ébresztése. Új Szó, 1965. aug. 21. 9.
12 Bohár András: Élmény és egzisztencia (Cselényi László költészetéről). Irodalmi Szemle, 1995/5. 51–63.
13 Fónod Zoltán: „Cserepekből modern katedrálist?” In uő: Közelkép. 2000. 30–31.
14 Pomogáts Béla: Magatartáspéldázatok. Új Írás, 1984. 125.
15 Petőcz András: Végtelen hömpölygés. Magyar Műhely, 1991. szept. 20.; Tájékoztató (CSMIT) 1991. 66–67.; Görömbei András: Téridő-szonáta. In uő: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. 209.
16 Cselényi László: A megíratlan költemény. Pozsony, 1990, Madách. 19.
17 Csontos János: Cselényi László: A megíratlan költemény. Alföld, 1990/12. 74–75.
18 Csontos János: uo. 182.; Tőzsér Árpád: Cselényi László. In A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Pozsony, 2004, Madách-Poso-nium. 74.
19 Cselényi László: Aleatória, avagy a megírhatatlan költemény/tartomány, dunatáji tér-idő-mítosz. Pozsony, 1998, Madách-Posonium.
20 Mekis D. János: Félszázad, szövegfolyam, Cselényi László. In Cselényi László: A kezdet s az egész. Pozsony, 2008, Madách-Posonium. 148.
21 Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Irodalmi Szemle, 2003/8. 46–57.

You are here: